Színházszeretetem és az omahai színházkultúra találkozása

A színház iránti kötődésem gyerekkorom óta velem van. Nyíregyházán nőttem fel, ahol már egészen kicsi koromtól kezdve rendszeresen jártunk színházba. A kedvenceim mindig is a musicalek voltak – a zene, a történet, a látványvilág egyvelege magával ragadott és ez a varázs azóta sem múlt el. Még most is, amikor belépek egy színházterembe, az ismerős illat azonnal elönt valami megmagyarázhatatlan melegséggel. Ez az illat – a színpad fájának, a bársonyszékeknek és a régi falaknak az elegye – örökre belém égett. Így bárhol vagyok a világon, a testem ugyanúgy reagál rá: megnyugszom, otthon érzem magam. A színház iránti rajongásom azóta sem csökkent, sőt, most karácsonykor a két lánytestvéremmel egy igazi Broadway-túrát tartottunk New Yorkban. Az élmény felejthetetlen volt – az előadások intenzitása, a színészek profizmusa és a közönség reakciója minden várakozásunkat felülmúlta.

Egyszerűen imádom ezt a varázslatot! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nemcsak az élményeimből kell töltekeznem, hiszen Omahának is élénk és sokszínű színházi kulturális élete van. A városban állandó színházi társulat nincs, de a Broadway turnéelőadásai rendre elhozzák ide a legnagyobb darabokat. Az Orpheum Theatre-ben és a Holland Performing Arts Centerben eddig mindig telt házas előadásokon vettünk részt. Láttam már itt a Lion King, a Moulin Rouge, a Jézus Krisztus Szupersztár, a Van, aki forrón szereti és A kis hableány musicaleket is – mind olyan élmények, amelyek után napokig úsztam az élményben.

Különbségek itt és otthon

Az amerikai színházi élmény azonban sok szempontból különbözik attól, amit Magyarországon megszoktam. Az egyik legfeltűnőbb különbség, hogy itt nem egész évadon keresztül megtekinteni egy előadást, hanem pár naptól maximum 2 hétig. Ősszel volt olyan színdarab, amelyet összesen 3 napig játszottak. Az előadásokra itt is természetesen több árkategóriában lehet jegyet venni, tapasztalatom szerint a kb. 130 dollárnál kezdődő helyekről már jól lehet látni a színpadot. A bejutás procedúrája is más.

Míg Magyarországon belépéskor csak a jegyet ellenőrzik, itt fémérzékelő kapun kell áthaladni, mintha repülőtérre érkeznénk. Az előadás alatt pedig teljesen elfogadott, hogy az emberek esznek-isznak, cukorkapapírral csörögnek, ami nekem még mindig furcsa és olykor zavaró, hiszen otthon a színház csendje és fegyelmezettsége szinte szent dolog.

Érdekes az előadások utáni tapskultúra is. Magyarországon hosszú percekig tart a vastaps, a közönség újra és újra visszatapsolja a színészeket, akik többször is meghajolnak, míg színész és néző együtt pulzál a katarzisban. Itt, Amerikában viszont csak egyszer hajolnak meg a színészek, nincs visszataps, ám a közönség szinte mindig állva ünnepel, ami szintén a tisztelet és lelkesedés kifejezése.

Ami viszont igazán meglepett, az öltözködési szokások. Magyarországon egy színházi este mindig egy kicsit ünnep – az emberek kiöltöznek, megadják a módját az alkalomnak. Itt viszont sokan hétköznapi ruhában érkeznek, mintha csak egy gyors bevásárlás után ugrottak volna be az előadásra. Ez eleinte furcsa volt, de idővel elfogadtam, hogy itt a színházhoz való viszony lazább, hétköznapibb, mégis ugyanolyan őszinte szeretet és érdeklődés övezi.

Minden különbség ellenére a színház iránti szeretetem mindkét kultúrában ugyanolyan mély és őszinte. Akár Nyíregyházán ülök a nézőtéren, akár Omaha egyik színházában, a varázslat ugyanaz. És bár néha hiányzik a hosszú vastaps, a kiöltözött közönség vagy a csendes elmélyülés, mégis megtaláltam ebben az új közegben is azt a helyet, ahol beengedem a színház varázsát. Mert a színház végül is univerzális: hidat épít múlt és jelen, otthon és új világ között – és én ezen a hídon két világ között egyensúlyozva mindig megtalálom magam.

Ha kíváncsi vagy, hogyan éljük meg az amerikai mindennapokat, kövess be az Instagram oldalamon (mentalis_iranytu), hogy soha ne maradj le a friss tartalmakról!