2021. november 7-én tartották meg a jubileumi, 50. New York City Maratont. Ez talán a világ legismertebb futóversenye, amely minden országban megmozgatja a hosszútávfutás szerelmeseinek a fantáziáját. Tavaly a járvány miatt elmaradt, idén a korábbi évekhez képest a versenyzők számát megfelezték, s a még éppen érvényben lévő utazási korlátozások miatt külföldiek nehezen tudtak rajta részt venni. Végül több mint 25 ezren indultak neki a 42.1 kilométeres távnak.
Nekünk családi program volt ez a verseny: én és édesapám terveztük lefutni a távot, ráadásul mivel én elköltöztem Los Angelesbe, emiatt külön-külön edzettünk. Édesapám tudatosabban készült, egy hat hónapos edzéstervet követett, hogy mikor mennyit és hogyan fog futni. Én máshogy készültem, mivel az egyetemen minden héten volt fociedzésem, hétvégenként pedig egy meccs, ami az alap erőnlétet megadta. Ezek mellett heti egyszer 10 kilométert futottam, és a verseny előtti időszakban havonta még 30-32 kilométert. Nagyon ambiciózus tervet tűztünk magunk elé: a cél az volt hogy 4 órán belül érjünk célba.
Érkezés a starthoz, reggel 7 óra (saját kép)
Eljött a verseny napja. Reggel 5-kor már az 5. Sugárúton sétáltunk a Bryant Parkhoz, ahol közel 100 busz állt sorban, hogy kivigyék a versenyzőket a rajtközponthoz. Mások a komphoz igyekeztek, hogy Manhattanből eljussanak a start helyszínére, Staten Island-re. Reggel 7-kor már nagy tömeg gyűlt össze a rajt előtti gyülekezőhelyen, sokan fázva, de jókedvűen kortyolgatták a helyben osztott kávét és majszolták a bageleket. Az emberek melegítettek, próbáltak hangolódni a versenyre, amely 9 órától több hullámban, félórás időközönként indult. A versenyzők a rajtuk lévő meleg ruhát indulás előtt adományként konténerekbe rakták. A New York City maratonon több tízezer nadrág, melegítőfelső, sapka gyűlik össze, hogy a szervezők később eljuttassák azokat rászorulóknak.
A start, reggel 9:55 (saját kép)
A rajtnál aztán már a tetőfokára hágott a hangulat, a mosolygó emberek magukat és egymást biztatva hallgatták meg az amerikai himnuszt. 9:55-kor végre eldördült a rajtpisztoly – ami igazából egy ágyú. Több ezer ember kezdett el futni Brooklyn felé a Verrazano-hídon keresztül, amiről nagyon szép kilátás nyílt Manhattan-re. A hídról leérve szurkolók tömege tűnt fel az út két oldalán, és ahogy haladtunk, egyre többen lettek. Engem nagyon feldobtak, talán egy picit túlságosan is, hiszen szárnyaltam. Sajnos ennek a szárnyalásnak az lett a vége, hogy a 20. kilométer tájékán eléggé megviseltnek éreztem magam, és féltávnál nem éreztem azt, hogy tudok még egyszer ennyit futni. De aztán hamarosan megláttam a kis magyar szurkolótáborunkat a 27. kilométernél, aminek nagyon megörültem. Ott meg is álltam egy kis időre, kaptam banánt és szőlőcukrot. Ez az energia “bomba” hamarosan elkezdett aktiválódni és onnan végig szinte megállás nélkül fürgén futottam, hogy az utolsó 5 kilométert már a Central Park mellett tegyük meg. A végén már nem érdekeltek annyira a szurkolók, de a fáradtság és a fájdalom ellenére még ekkor is tudtak motiválni a hangos biztatásukkal. Végre beértem a célegyenesbe, mindkét oldalt szurkolók és zászlók, ráadásul feltűnt a magyar lobogó is. A célnál széttártam a karom örömömben, majd tovább sétálva átvettem az érmet és félreállva vártam édesapámra. Míg várakoztam, próbáltam nyújtani és lazítani, de nem nagyon ment, minden fájt, a lábaim alig mozdultak. Hamarosan édesapám is feltűnt, hasonlóan elgyötört állapotban. A célban még fotózkodtunk, aztán lassan, nagyon lassan elindultunk kifelé a Central Parkból. Az amúgy negyedórás út hazáig életem egyik leghosszabb sétája lett…
A célban (saját kép)
Egészen hihetetlen hangulatú volt az egész verseny. Olyan volt, mintha egy nyolcvanezres stadionban futottunk volna, ahol végig szurkolnak. Nehezen leírható érzés volt másnap a nevemet olvasni sok ezer futótárséval együtt a New York Times-ban, amely a versenyt követő hétfőn hagyomány szerint közzéteszi a célba érkező maratonisták nevét és elért idejét. A rendezés kiválóra vizsgázott, a szurkolók csodálatosak voltak, és ez az élmény minden résztvevőnek örök emlék marad, amire még hosszú idő múlva is örömmel fog visszaemlékezni. De azért a 42.1 kilométer továbbra is nagyon sok, akár New Yorkban futja az ember, akár a világ más pontján…
