Szolnoki Péter: “Ki az alfahím és ki a bohóc?”

    A Bon Bon énekese a bátorságról a Bátorságok Könyvében.

“A HungarianHub össze tudja fogni az Amerikában élő magyarságot. 2017- ben volt a sarasotai Magyar Fesztivál, ahol nagykoncertet adtunk.
Fergeteges volt a hangulat, több ezer néző előtt zenéltünk! Remélem, jövőre ki tudunk menni, és folytatjuk a kapcsolatépítést a kinti magyarokkal.”

A bátorság az, ha annak ellenére megteszel valamit másokért, hogy tudod,
hogy veszélyes és akár az életedbe is kerülhet. De ugyanúgy bátor dolog
kiállni a határozott véleményed mellett. Én ilyen vagyok, de bizonyos
esetekben már óvatosabban fogalmazok, mert annyira elvadult a világ,
hogy nem szeretném, ha elszívnák az energiámat a szemellenzős és
humortalan emberek. Woody Allen fogalmazott tűpontosan: “Ne vitatkozz
idiótákkal, mert lehúznak a saját szintjükre, aztán legyőznek a rutinjukkal.”
14 évesen egy katonai kollégiumba kerültem, ahol 100 fiú élt együtt. Ez egy
zárt és szabályozott légkör volt, amitől én gyerekfejjel nagyon kikészültem.
Ez a fajta közeg azonnal megtanítja az embert, hogy kivel hogyan
kommunikáljon.

Ha a férfiak bekerülnek egy férfi közösségbe, hamar kiderül, hogy ki az
alfahím. Na, én sosem voltam az. Inkább béta, akit egy bohóccal
kereszteztek. A konfliktusokat inkább elviccelem, és megpróbálom
kibékíteni a kibékíthetetlen ellentéteket is. Markánsan kiállok magamért is,
de inkább másokért szoktam, és ilyenkor nem is gondolom át, hogy mi lesz
ennek a következménye. Kiskoromtól kezdve a gyengébbek mellé álltam.
Már az általános iskolában is próbáltam megvédeni a mások által
csúnyának, butának tartott osztálytársamat, akit néhányan csúfoltak, olykor
köpködtek.

A katonazenész iskolában a felsőbb évfolyamosok anno még büntettek
tettlegesen, ezzel próbálták kivívni maguknak a tekintélyt, nekünk viszont
amiatt nőttek a fejünkre az alsóbb évfolyamosok, mert mi már nem akartuk
továbbvinni ezt a “szokást”. Ezt a tekintélyelvűséget a magánéletemben
sem tekintettem célravezetőnek. A kor szellemének megfelelően
nagypapám még atyai pofonokat osztogatott anyukámnak, de a gyerekeim
már meleg-megengedő stílusú családban nőttek fel.

Van ez a mondás, hogy a “nehéz idők erős embereket teremtenek, az erős
emberek jó időket hoznak, a jó idők gyenge embereket formálnak, a gyenge
emberek pedig újra nehéz időket teremtenek”. Az én generációm ennek a
körforgásnak pont a közepén tart. Mi vagyunk az átmenet, akik még a régi
tradíciók szerint élünk. Nekünk fontos a becsület, a tisztelet, a szakmai
alázat.
Talán ezért is vagyunk mi az “átugrott korosztály”. A tőlünk idősebb
nemzedék még mindig ott van a topon, mi meg várunk a sorunkra, hogy
átvehessük tőlük a stafétabotot, de a fiatalabbak már nem állnak be
mögénk, hogy kivárják azt, amikor eljön az ő idejük, hanem egy hanyag
mozdulattal már átléptek fölöttünk. Kétségtelen, hogy ez valahol a mi
“hibánk” és ezáltal nem tudunk úgy érvényesülni, ahogyan azt elképzeltük.

Ritkán találkozom a volt osztálytársaimmal, de akkor jó érzés látnom a
szemükben, hogy felnéznek rám. Érzem, hogy másképp értékelnek, mint a
kollégiumban, mert ott egy darabig azért kaptam az ívet rendesen…
Bárhogyan is, de összekovácsolt minket az ott töltött 5 év és azóta
szeretettel, tisztelettel gondolunk egymásra.

“Tudom, mivel jár, ha világsztár vagy”

16-17 évesen volt a suliban egy popzenekarunk, a Sziluett, amivel saját
dalokat játszottunk. Egyszer egy hajón léptünk fel, de mint egy filmben,
valamiért megsértődött az énekesünk és hazament, a zenekar meg ott
maradt frontember nélkül. A többiek egy emberként néztek rám, hogy akkor
most te fogsz énekelni. Én a zeneszerző, szövegíró, zongorista voltam az
együttesben, és addig a pillanatig egyáltalán nem gondoltam magamra
szólistaként, a többiek mégis úgy gondolták, hogy én legyek az, aki
megmenti a helyzetet. Ezalatt persze ment a szöszmötölés a nézőtéren, de
ahogy elkezdtem énekelni, hirtelen mindenki elhallgatott. Ekkor derült ki,
hogy hatással van az emberekre a hangszínem.

Egyébként még ekkor sem gondoltam, hogy énekes leszek, hiszen
kiskorom óta fuvolaművésznek készültem, de mivel nem vettek föl a
főiskolára, rájöttem, hogy akkor nem biztos, hogy ez az utam. 19 évesen
elkezdtem dolgozni egy katonazenekarban, mellette pedig hangképzést
tanultam Kósa Zsuzsa énektanárnőnél. Az alapokkal tisztában voltam,
hiszen zenei általánosba jártam, ahol kórusban is énekeltem (megjegyzem,
kiskoromban nem volt kimagasló a hangom, mellettem mindenki más is
kristálytisztán és szépen énekelt), a fuvolázás miatt pedig helyes volt a
légzésem és a támaszom.

Szóval, ahogy eldöntöttem, hogy ebbe az irányba indulok tovább, egyre
inkább a stílusgyakorlatok kezdtek érdekelni és az érzelemközvetítés.
Ekkor kezdtem jazz énekléssel foglalkozni.

Visszagondolva, csupa olyan zenei műfajba fogtam bele, amivel
magyarként is lehettem volna híres előadó külföldön: a komolyzenei
szólisták és a jazz muzsikusok nagyszerű eredményeket értek és érnek el a
mai napig. Mivel egyiket sem űzöm ilyen szinten, ez a “veszély” nem
fenyeget. A pop és rock műfajából viszont nem lettek világsztárok a
magyarok. Ennek főleg nyelvi okai vannak. Amúgy sosem akartam
világsztár lenni, valahogy nem éreztem magamban annyi ambíciót. Talán
azért sem, mert tudom, hogy mivel jár. Az a fizikai és lelki megterhelés nem
az én szervezetemnek való. Azt még valahogy feldolgoznám, hogy
egyszer-egyszer ki kell állnom százezer ember elé, de a másfél éves
turnékat, miközben alig láthatod a családodat, vagy az állandó jetlaget nem
bírnám sokáig. Nem vagyok függő típus, sosem használtam drogokat, de
egy ilyen helyzetben előbb, vagy utóbb bejátszanak a gyógyszerek, a
serkentők, altatók, a pia és egyéb tudatmódosító szerek. Szóval ez a
világsztárosdi még akkor is megterhelő, ha egyenesben vagy testileg-
lelkileg, így ezt szívesen kihagyom.

Az itthoni sikerek ugyan jóval visszafogottabbak, de az a szeretet, amivel
körülvesznek azok, akik minket hallgatnak, nekünk bőven elég.
Mindenkinek hálás vagyok, akik eddig segítették az utunkat és köszönöm,
hogy idáig eljuthattunk! Számunkra sosem volt terhes a közönség
közeledése, mindig tiszteletben tartották a személyes terünket. Ezért is
örülök, hogy nem voltunk tinibálványok és nem kellett menekülnünk a
sikítozó rajongók elől. A zenekarunk sem vágyott erre. Nekünk nem erről
szól a történet. Imádom a munkámat! Igaz, hogy nagyon sokat utazunk, de
mindig örömzenélünk és még pénzt is keresünk, viszont a magánéletünk
tabu.

Cserháti Zsuzsáról
Nagyon örülök, hogy ’96-ban részese lehettem az Ő Cserháti Zsuzsa nagy
visszatérésének, annak, hogy együtt zenélhettem, énekelhettem vele és
büszke voltam arra, hogy elismert engem és egyenrangú partnernek tartott.
Nagyon lesújtott, amikor hirtelen itt hagyott minket. Amikor az Erkel
Színházban emlékkoncertet tartottunk a tiszteletére, az egyik kedvenc
dalát, a Moon River-t énekeltem magyarul, Holdfolyó címmel. Még sosem
izgultam annyira, mint akkor.

Számomra az egy nagyon nehéz helyzet volt. Eleve volt egy lelki nyomás
rajtunk. Végig rettegtem a takarásban, hogy el ne rontsam a szöveget,
éppen akkor, amikor az ő emlékére énekeljük a dalait.

A saját produkciónkhoz képest, sokkal megterhelőbb egy ilyen sok
szereplős koncert, ahol egy olyan dalt kell előadnod, amit még nem
énekeltél, ráadásul várnod kell legalább egy órát, amíg végre te jössz,
aztán amikor bemész, mindössze három perced van arra, hogy
elkápráztasd a nagyérdeműt. Nincs semmi felvezetés, vagy ráhangolódás.
Jössz és mész. Vannak, akik ezt a fajta stresszt jobban bírják, én kevésbé.
Nekem ehhez kell a bátorság! Nevezhettek gyávának, de az utóbbi időben
az ilyen helyzetekben már súgógépet használok.

De különben meg azt mondják a nagy elődök, hogyha már nincsen
lámpalázad, akkor megette a fene az egészet… Én nagyon izgulós vagyok,
de csak addig, amíg kilépek a színpadra, onnan már megy magától.
Állítólag Frank Sinatrának is remegett a zakója széle, amíg el nem hagyta
az első hang a torkát. Frank Sinatrának!

“Rekeszből nyomjad anyukám!”

Az egyik legbátrabb dolog a szülés. Az anya részéről és a szülészorvos
részéről is. Abba most ne is menjünk bele, hogy mekkora bátorság és
önfeláldozás nevelőszülőként felnevelni más gyermekét, de emellett
szerintem az egyik legbátrabb dolog a szülés. Az anya részéről és a
szülészorvos részéről is. Bátorság kell ahhoz is, hogy kiadd a kezedből a
kontrollt, amikor feltétlenül meg kell bíznod valakiben és átadod neki az
irányítást.
Három olyan esemény volt az életemben, ami nem volt kontrollálható: a
három gyermekem megszületése.

Bent voltam mind a három szülésnél és ott csak úsztam az árral… Csak az
járt a fejemben, hogy mindenük meglegyen, egészségesek legyenek. Ezen
a lelki hullámvasúton egymást váltja az aggódás, a félelem, a
megkönnyebbülés, a meghatódottság és a leírhatatlan öröm.

Amikor a baba kibújik, felsír és odaadják a kezedbe, az egy olyan katartikus
élmény, amitől csak szótlanul potyognak a könnyeid. Egy csoda.
Bogi lányom születése közben volt egy jelenet, amit a gyerekeim anyja a
mai napig emleget. Ott ültem tehetetlenül a fejénél, satuként szorította a
kezemet, amikor jöttek a tolófájások. Küzdött tisztességgel, hiszti nélkül, de
amikor ránéztem, azt láttam, hogy egyre pirosabb lett a feje, mint aki épp
agyvérzést fog kapni. Annyira a fejébe préselte a levegőt, hogy ekkor
csúszott ki önkéntelenül a számon az azóta szlogenné vált mondat, hogy:
– Rekeszből nyomd, anyukám!

Azóta jókat nevetgélünk ezen, de abban a pillanatban nem volt őszinte a
mosolya.
A mai napig, ha egy filmben születéssel kapcsolatos jelenetet látok,
azonnal visszatér az a megható érzés, amit a gyermekeim megérkezésekor
éreztem.

“A mozaik család működik”

Fiatalon, szinte gyerekfejjel jöttünk össze a volt feleségemmel, Zsuzsival,
akinek sok mindent köszönhetek, legelőször is a három gyerekünket: Bogit,
Petit és Balázst. Amikor először szembesültem a házasságom alatt azzal,
hogy én nem az az ember vagyok, akinek képzeltem magam, az bizony
trauma volt. Addig azt hittem, hogy egy cool csávó vagyok, aki minden
helyzetben higgadtan és helyesen reagál, de rá kellett döbbennem, hogy
bizony vannak bizonyos szituációk, amikor nagyon rosszul reagálok.
Akkoriban mindent egóból nyomtam és a frusztrációim miatt sokat
veszekedtünk. 20 évig voltunk együtt és kudarcként éltem meg, hogy nem
sikerült a házasságunk. Főleg annak a fényében, hogy a Szüleim 52 éves
házasok és a Nagyszüleim is halálukig együtt voltak.
A válás óta jobb lett a kapcsolatunk, majdnem minden nap beszélünk
egymással, főleg a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról és ennek miattuk
örülök a legjobban. Lassan 7 éve új kapcsolatban élek.

A gyerekeim nagyon szeretik az új páromat, Vikit. Zsuzsival is jóban vannak, a legtöbb
családi eseményt együtt ünnepeljük. Legutóbb Balázs fiam 19.
születésnapján voltunk együtt: a gyerekeim a párjaikkal, a Szüleim, Zsuzsi,
Viki. Nagyon örülök, hogy ez a mozaik család működik.

Igyekszem minél többet együtt lenni a gyerekeimmel. Sokat beszélgetek
velük, ha nem tudunk személyesen, akkor telefonon. Mindig őszintén
beszélünk a problémákról, arról is, hogy ha bármilyen rossz érzésük maradt
a válással kapcsolatban, vagy olyan traumájuk van, amit nem tudnak
magukban feldolgozni, akkor szívesen elmegyek velük pszichológushoz,
vagy családállításra, mert nem szeretném, ha ugyanazokat a rossz
paneleket vigyék tovább a saját életükbe, mint ami miatt nekünk
nehézségeink voltak. Annyi más hibát elkövethetnek még, nem kell a
miénket megismételni. ☺
Nem forgatnám vissza az idő kerekét és nem változtatnék meg semmit,
mert nem lettem volna ez az ember, aki most vagyok.