Hegyi Réka élményei szavakban és képekben a varázslatos Erdélyből.
“Ősi borzongás áramlik az erdõn át, amint a fák közé belép. Beissza lépteit a föld, fölötte megfeszül a zöld, s a puha, pisszenõ szelek megnyalják izzadt tenyerét.” (Farkas Árpád: Legenda)
A hajnal ébresztett, nem engedett már aludni. A felkelő nap sugarai fürgén surrantak be az aprócska szoba kicsiny ablakán. Melegséget hozva magukkal végigsimították az arcomat. Némán hallgattam, ahogy az új, ébredező nap csendje megtelik hangokkal. Kintről érkező, halk zörejekkel.
“Csönd. Csak a gyomok lázadnak, az eltaposottak. Trágárzöld paréj habosodik, tülekedik récefű, papsajt; keréknyom csattog az arankás mélyben, ezeréves lóganyébomba robban, egy megbillent fűszál a csűrkaput becsapja,
kiröppen az udvar a világhuzatba.” (Farkas Árpád: Parasztudvar)
Nyugodt, édes ébredés az ilyen. Néztem, ahogy az éjszaka sötét leple alatt völgybe szállt fehér pára harcot vívott a reggel fényével. Majd lassan-lassan elillant az üde fenyőkkel borított csúcsok fele. Vissza se nézett már, hisz pontosan tudta ő, hogy nem is olyan sokára visszatér.
“Tűz, tűz, gyönyörű, mellkasban lobogó liliom-máglya. Füst, füst, keserű, anyáink szétmálló hatalma, álma. Tűz, tűz, gyönyörű, mellkasban lobogó lángok. Szemüregemig lobognak: pirosló, hajnalló egekre látok.”
Hosszú percek erejéig füst kavargott a levegőben, egy kicsiny udvart körbejárva. A rendben tartott porta közepét kemence melegített, vörösen lángoló tűz uralta belsejét. Készült a parázs, mely dolgos kezek által dagasztott cipókra várt, hogy aztán illatuk bejárhassa a falu minden pontját.
Kakasok kapirgáltak az udvarban, éles hangjukat már elvitte a hajnalni óra.
Üdezöld, kecses fenyők díszítették a fakerítés előtti teret. Ezüsgömböcskék, aprócska vízcseppek táncoltak a tűlevelek végén. Kicsiny világuk tele volt fénnyel és élettel.
“Én azt hiszem, egy hajnalon egész az erdőig sétálnak fel a kaszálókról mind a fák. Ha már az ember is megroppan tőle, hogyan bírhatnák éppen ők a farkasordító magányt.” (Farkas Árpád: Eszmélet)
Az istálló előtt kalapos ember üldögélt, kopott cipőjén már nyomott hagyott az idő. Nem akartam megzavarni a köré ült reggeli csendet, így a távolból fürkésztem, titokban. Befogta a lovakat a szekér elé, így indult a hegyek felé.
“Ki sóhajtotta föl a meredek utat a dombra, miféle kénes patakocskák csurognak alá itt a hószagú mennyből?” (Farkas Árpád: Dülőút)
A reggel csodáit megélve az utam a hegyek irányába vezetett. Nem tagadom, ámulatba ejtett a látvány ami ott várt rám. A békét őrző, mélyzöld, ősöreg fenyőfákkal borított hegycsúcs tetején állva, gyengéden átölelt a pillanat. Erővel megtelt, sötéten gomolygó felhők rajzolták be az eget, ott suhantak el, egészen közel felettem. A fények jöttek és mentek, a nap mély árnyékokat vetett. Körülöttem a tiszta levegőt szinte harapni lehetett. Tárt karokkal várta e csodás vidék az éltető esőt, melynek minden cseppje aranyat ér. Aranyat bizony. Azt láttam, amit látnom, azt éreztem magam kürül, amit éreznem kellett. Magamba szívtam e táj minden színét és ízét, amennyire csak lehetett. Eltűnődtem. Ezen s azon. Örömön és bánaton. Volt min.
“Széllel lebegő szárnya a lemenő napnak, hajolj közelebb mihozzánk!”
“A füst egyszer majd felszáll, s csillogó gyémántgömb marad a tisztesség helyén, a földön, véraláfutásos ég alatt.” (Farkas Árpád: Jóslat)
A távolból kolompszó törte meg olykor a csendet, mely titkokról mesélt, fülembe hallottam a szavát. A porral teli, ingoványos út egyikén, erővel teli nyári fuvallat járt táncot nekem, repítve felém a távolból érkező eső illatát. Ott a hegyek csúcsán ért számtalan varázs.
“Erdélyi volnék, malomkő van nyakamban, úszni így tanultam, s világtengeren vérem átráng véled, te tutaj-Magyarország.“ (Farkas Árpád: Magyarország)
Az ég felé növő hegy lábánál egy idős asszony ballagott. Lassan, kicsit megtörten. Szóba elegyedtünk. Kérdeztem, ő meg mesélt nekem.
– Merre tetszett járni? – érdeklődtem.
– A hegyről jövök lelkem – válaszolta kedvesen.
“Babot szedtem a kertben. A megboldogult uram nagyon szerette azt. Sokat dolgozott itt annak idején. Dolgos, szívós ember volt nagyon. Bírta a munkát, mely sosem fogyott el. Most már csak én járok oda. Leszedem a babot, amit ő annyira szeretett. Meg aztán, a kertben hagyta az emlékeit nekem.“
S akkor azok a kedves, ránc ölelte szemek csordultig megteltek könnyekkel. Olyan könnyek ezek, melyeknek súlya van.
– Messziről érkeztek-e Kedvesem? – kérdezett vissza.
– Igen, Magyarországról.
– Hosszú az az út, mely idevezet felénk. Isten hozta! Szép itt ugye?
– Bizony szép, varázslatos. Tetszik tudni, hogy itt lehet-e erre a hegyre felmászni? – tettem fel a kérdést.
– Menjenek csak nyugodtan. Nem zavarnak itt senkit, az embert se, aki feljár ide. De mielőtt elindulnának, tartsa ide a markát lelkem. – kérte tőlem kedvesen.
Azzal belenyúlt a babbal teli műanyag szatyrok egyikébe, nagy, erőtől duzzadó babszemekkel töltötte meg a tenyeremet.
-Isten áldja! – mondta végül.
Ez volt a búcsúpillanat. Aztán csendben tovább ballagott a falucskája felé, ahol annak idején született, felnőtt, társra talált és idővel megöregedett. Ő a lelkével ölelgetett és szívvel adott abból, ami neki megadatott. Ez valakinek nagyon kevés, valakinek nagyon sok lehet.
Erdély. Jártam feléd, könnyen megszerettelek.
“Mintha rég nem látott fiát: fölkap, szorít mellére mohón a táj, s telik meg orrom szúrós törekkel, rothadó széna hónaljszagával, tarló-borostás arca fölvérzi arcom, gégémen járomcsontja, ropognak, csikorognak ujjai alatt csigolyáim,
talpam s hajszálaim közt futkos az erõ.“ (Farkas Árpád: Maradok)
