Nem mindennapi születésnap – egy élet, amely közösséget épített
Mi lesz a mi örökségünk?
Nem minden nap adatik meg egy közösségnek, hogy együtt ünnepeljen egy százéves életutat. És nem minden életút válik olyan példává, amely egyszerre szól a múltról, a jelenről és a jövőről.
Harrisné Urbán Ilona Borbála – ahogy mindannyian ismerjük, Lonczi néni – 1926. január 5-én született Kecskeméten. Egy olyan generáció tagja, amely nem könyvekből tanulta a történelem súlyát, hanem megélte azt. Gyermek- és iskoláséveit Kecskeméten töltötte, kiváló tanuló volt, különösen szerette a költészetet, Ady Endre versei egész életén át elkísérték.
A II. világháború és az azt követő évtizedek mély nyomot hagytak az életében. Édesapját elveszítette, testvérei szétszóródtak a világban: húga Argentínába, öccse az 1956-os forradalom után Amerikába menekült. Első házasságában boldog családi évek következtek, ikerfiai születtek, ám az államosítás, a kitelepítés és a kommunista rendszer mindent felforgatott. Férje börtönbe került, Lonczi néni pedig egyedül vitte tovább a családot.
Tanított – szó szerint és átvitt értelemben is. Tíz éven át kerékpárral járt egy távoli tanyára, később Lajosmizsén tanított magyar nyelvet és irodalmat. Kirándulásokat szervezett, színházba vitte a gyerekeket, és hitte, hogy a műveltség, az értékek és a gondolkodás szabadsága megtartó erő. Közben helytállt anyaként, asszonyként, emberként.
Élete később Amerikába vezetett, San Franciscóban talált új otthonra, ahol nemcsak családot, hanem magyar közösséget is épített. Aktív tagja, támogatója volt a helyi magyarságnak, tanított a magyar iskolában, segítette a cserkészetet, a Katolikus Missziót, és otthona évtizedeken át nyitva állt minden magyar előtt. Nem kérdés volt számára, hanem természetes kötelesség: továbbadni azt, amit kapott.
Ma Floridában él, családja körében, és 100 évesen is ugyanazt üzeni jelenlétével, amit egész életével tett:
a közösség nem magától marad meg.
Amikor egy ilyen születésnapot ünneplünk, valójában magunkról is kérdezünk.
Ki lesz az, aki majd megfőzi a közösségi ebédet?
Ki készíti el a pogácsát?
Ki mesél az 1956-os forradalomról, a világháborúról, a magyar hagyományokról?
Ki adja tovább mindazt, amit ezek az életek hordoznak?
A válasz ma még itt van köztünk. De a felelősség már a miénk.
Ezért fontos, hogy megbecsüljük az időseket, méltó módon ünnepeljük őket, és tanuljunk tőlük – amíg lehet. És ezért fontos az utánpótlás is: hogy a fiatalok lássák, érezzék, megértsék, mit jelent egy közösségért élni.
Őszintén hiszem, hogy Lonczi néni századik születésnapja nemcsak ünnep volt, hanem üzenet.
Egy híd generációk között.
Egy emlékeztető arra, hogy a magyar közösség jövője a tiszteletben, az emlékezésben és az egymás iránti felelősségben gyökerezik.
És talán egyszer majd a mai fiatalok közül is lesznek olyanok, akiket így, ilyen szeretettel ünnepel a magyar közösség – a közösségért végzett munkájukért.
(Lonczi néni elbeszélése alapján, 2025 decemberében) Vörös Katalin közreműködésével
Összeállította: Pazaurek Piros
