„Soha nem lesz belőled jó venéz, ha megszűnsz jó magyarnak lenni!” – beszélgetés Diego-Fedor Alice-szal I. rész

For English, please, scroll down.

A másfél éves Alice-t a kommunista rendszer elől menekülő szülei 1949 kora nyarán rábízták nagyszüleire azzal, hogy hamarosan érte jönnek vagy érte küldenek. Erre csak hét évvel később, ‘56 januárjában került sor – éppen 70 évvel ezelőtt –, amikor a kislány nagymamájával együtt Caracasba utazhatott, ahol nemcsak szüleit, hanem már ott született öccseit is megismerte. Hamarosan az ‘56-os  magyar menekülteknek segített tolmácsolni, ami később szakmája lett. 12 évesen egy évet Bécsben töltött, majd 15 évesen került a Burg Kastl-i magyar gimnáziumba. Németországban élt 10 évig, ott ismerkedett meg spanyol férjével, akivel 1973-ban Caracasba költöztek, családot alapítottak és évtizedeken keresztül aktívan részt vettek a helyi magyar közösség életében. A venezuelai kommunista diktatúra elől menekülve 2010-ben jöttek (vissza) Magyarországra. Hármas nyelvi és kulturális identitású népes családja és még népesebb baráti köre szétszóródott a nagyvilágban, de Alice mindenkivel örömmel tartja a kapcsolatot. Nyelvtudását, energiáját, vidámságát és a venéz-magyarok iránti elkötelezettségét Magyarországon is kamatoztatja, a kastli öregdiákok szövetsége, az Alumni és a Venezuelai Magyar Egyesület keretében.

Antal-Ferencz Ildikó

Nagyon nehéz lehetett szüleidnek itthagyni téged… Te hogy élted meg azokat az éveket?

1948-ban születtem Budapesten, amikor már jócskán háború utáni állapotok uralkodtak, s bár a kommunizmus még nem érkezett meg teljes egészében, már látni lehetett, mi következik… Másfél éves voltam, amikor szüleim elhatározták, mégsem akarnak abban a rendszerben gyereket nevelni és disszidálnak. Akkor már embercsempészek vitték át a menekülőket a lezárt határon. Veszélyes volt nekivágni, s apai nagyszüleim nagyon megijedtek – apám egyetlen gyerekük volt, én pedig első unokájuk –, ezért megfélemlítették fiatal szüleimet – apám 28 éves, anyám 22 volt akkoriban – , így végül nagyszüleimre bíztak azzal, hogy „ha majd ennek az őrületnek vége lesz” – visszajönnek értem, vagy értem küldenek valakit… Nehéz szívvel búcsút vettek tőlünk – én nem emlékszem semmire –, szerencsésen átjutottak a határon és a salzburgi menekülttáborba kerültek. Hét év múlva, ‘56 januárjában találkoztunk legközelebb: akkor sikerült családegyesítési alapon kiutaznunk hozzájuk nagymamámmal, aki akkor már egyedül nevelt, miután nagypapám ‘53-ban elhunyt.

Miért választották Venezuelát?

Senki nem akart oda menni, legfeljebb az, akinek már élt ott rokona vagy ismerőse. Mint akkoriban a magyar menekültek nagy többsége, szüleim is az USA-ba vagy Kanadába szerettek volna eljutni, de a kvótarendszer feltartóztatta őket. Hat hónap után még mindig nem kerültek sorra, és novemberben anyukám kisebb idegösszeroppanást kapott. Egy késő őszi hajnalon arra ébredt: ha most elmegy egy másik kontinensre, ki tudja, mikor látja viszont kisgyermekét, ezért titokban felöltözött a kevés meleg ruhájába, és elindult gyalog hazafelé. Amikor apám felébredt a barakkban, és elkezdte keresni a feleségét, nem találta. A „lágerbarátok” – ezek életre szóló barátságok – bejárták vele az egész tábort, de ők sem találták édesanyámat. Valaki viszont jelezte: kora hajnalban, a sötétben a közeli országúton mintha látott volna egy fiatal alakot fekete kabátban botorkálni… Ott találták őt meg, nagyon rossz állapotban, lábujjai majdnem lefagytak, de hála Istennek, még meg lehetett menteni. Apám akkor úgy döntött: nem vár tovább, a következő misszióval – bárhová is hívják őket –, elmennek, különben a felesége rámegy a tábori várakozásra… Három nap múlva megérkeztek a venezuelaiak egy „hajónyi”, kb. 400 magyarért. Apukám és barátai is beálltak a sorba, és regisztráltak. Utána kérdőn egymásra néztek: „Mondd, te tudsz valamit Venezueláról?…”. Egyikük tudta, hogy Dél-Amerika északi részén van, a másik, hogy Caracas a fővárosa, a harmadik, hogy olajban gazdag, de semmi mást, ezért Salzburg belvárosában az egyik könyvesboltban kerestek egy atlaszt s abban megnézték, hova is mennek…

Bremenhafenig vonattal, onnan hajóval mentek tovább, több mint két hétig utaztak. Amikor megérkeztek, kaptak egy ideiglenes dokumentációt. Akkoriban nem lehetett csak úgy besétálni egy idegen országba, mint manapság… Ott szintén barakkokba kerültek, de egy gyönyörű helyre, a Karib-tenger partjára. Nem a főváros legfontosabb, La Guaira nevű, hanem a Puerto Cabello nevű kikötőbe érkeztek, onnan az El Trompillo melletti ún. trompillói lágerbe vitték őket.

Mi fogadta őket, hogyan telt az első időszak?

Nagyon fáradtan érkeztek, és már esteledett, így nem volt idejük a csodálatos tájban gyönyörködni. Lefeküdtek a barakkok három emeletes ágyaiba. Éjjel 3 órakor hatalmas puffanásokra ébredtek, amelyek a nemrég átélt bombázásokra emlékeztette őket. Mindenki kiugrott az ágyakból, az egyik bácsi eltörte a bokáját,  a nők sikítoztak, és mind kifutottak a barakkok elé, kémlelni az eget… Körülöttük a majmok mangó-csatát vívtak, százával dobálták egymásnak az érett gyümölcsöket, amelyek a barakkok cinktetőjére zuhanva nagy zajt csaptak. Nem tudták, sírjanak vagy nevessenek, mindenesetre a majmok nevettek rajtuk.

Az első héten nagyon élvezték a tengert, mindenki rákvörösre sült, a második héten már nem nagyon volt számukra újdonság, de a hatóságok még mindig nem tették be oda a lábukat! Nyilvánvalóvá vált, nekik kell valamit tenni: megkérdezték a helyieket, hogyan lehet Caracasba eljutni, mert tudták, hogy ott már vannak korábban érkezett magyar menekültek. Az 180 km-es távolságot autóbusszal tették még, annak tulajdonságait és hangulatát nem ecsetelem, de el lehet képzelni, milyen eseményszámba ment a sok kézzel-lábbal kommunikáló fehér ember… Caracasba érkezve felkeresték a magyar egyházakat, munkalehetőségek után érdeklődve. Templomok még nem voltak akkoriban, de magyar miséket és istentiszteletek már tartottak. A fővárosban élő magyarok nem tudtak az trompillói lágerbe érkezőkről, de természetesen segítettek nekik. Apám szerzett munkát anyámnak, aki szakácsnő lett egy észak-amerikai családnál, bár nem igazán tudott főzni, mert az anyai nagymamám – akivel felnőttem, s akivel szüleim együtt éltek egy nagy lakásban – egy generális volt, aki a konyhába be sem engedte a lányát, neki velem kellett foglalkoznia, minden mást ő intézett. Anyám szorgalmasan járt az istentiszteletekre, ahol a magyar asszonyoktól recepteket kért, az amerikai család pedig mindent örömmel megevett, amit nekik főzött. Apám nem is keresett munkát, neki kereskedelmi vénája volt, s amikor látta, hogy Caracas főutcáján mindenki azt árul, amit akar, bármilyen felügyelet vagy adófizetés nélkül – ott mindenki úgy boldogult, ahogy tudott, ezért nem foglalkoztak például a menekültekkel sem – vett két férfi inget, eladta, utána vett négyet, azt is eladta, aztán vett nyolcat, stb. Nyolc év múlva inggyára volt, 50 varrónővel… Saját márkáját, a Casablancát, a híres filmről nevezte el. Budapesten évekkel ezelőtt találkoztam egy nagyon idős venezuelai magyar bácsival, akinek még volt egy Casablanca inge, és emlékezett apám gyárára is.

Mivel foglalkozott édesapád korábban?

Apám a háborúban katona volt, a szovjet fronton harcolt, GH-sként. ‘45-ben Németországban esett amerikai fogságba, ahonnan ő megszökött, és hazajött. Később ez lett a menekülésük fő oka. Nagyapám szabó és kereskedő volt, a háború előtt nagy szabászata volt Budapest belvárosában, ami természetesen semmivé vált: mindent elveszítettek, lakást, üzletet, amibe nagyapám aztán bele is rokkant, rákos lett és ‘53-ban meghalt. Katonaszökevény apám hozzá állt be dolgozni, mert a kereskedés volt az egyetlen, amivel itthon foglalkozhatott, és ez később Caracasban nagyon bevált neki, ahol gyorsan jómódúvá váltak, mint mindenki, aki szorgosan dolgozott. Egy kedves venezuelai család befogadta őket, majd saját lakásba költöztek, annak közelében apám nyitott egy műhelyt, anyám pedig egy divatboltot: „Modas Joli – férfi, női és gyermek divatáru”.

Mi történt közben veled itthon?

Tulajdonképpen boldog gyermek voltam, bár olyan emlékeim is vannak, hogy a kommunista Rákosi-rendszer legsötétebb éveiben,  4-5 évesen nagymamámmal kézen fogva kenyérért állunk sorba hajnalonként… Nagymamám nagyon szigorú volt, de soha nem felejtem el, mennyire szeretett. Első osztályban, amikor újságpapíron gyakoroltam a szépírást, ott ült mellettem egy vonalzóval a kezében, s ha a betű nem volt tökéletes, ráütött a kezemre… Akkoriban így mentek a dolgok… De engem, az „árvát”, mindenki más is szeretett, különösen nagyapám halála után. Az óvódában például az óvónénik arra is tekintettel voltak, hogy anyák napjára én mindig nagymama-verseket mondjak. Kedves emlékem a „Mosolyalbum”: az Astoria szállóval szemben, a kereszteződés túloldalán működött akkoriban Budapest legdivatosabb fotószalonja. Nagymamám három havonta odavitt, majd elküldte a fotókat szüleimnek. Nekem is megmutatta a régi családi fotókat, és sokat mesélt róluk. Ennek ellenére szüleim számomra továbbra is egy idegen néni és bácsi voltak…

A családegyesítést nekünk kellett kérvényezni, legfeljebb  évente kétszer. Emlékszem, még annyira kicsi voltam, hogy amikor beültettek a barna nagy hivatali bőrfotelba – mindig gyönyörűen felöltöztetve, óriási fehér masnival a hajamban – lábaim nem értek le a földig, kalimpáltam velük. Az is élénk emlék, hogy mindig odajött hozzám egy bajuszos bácsi, belehajolt egészen az arcomba és megkérdezte: „Anyuka és apuka miért hagyott itt téged? Nem szeretett téged anyuka és apuka?” A kérdéseire persze nem emlékszem, ezeket nagymamám mesélte, nekem csak a nagyon közeli bajszos arc maradt meg… Eleinte mindkét nagyszülővel, később a nagymamával mentem a kérelmet benyújtani. Több sikertelen próbálkozás után a nagymamám megelégelte a dolgot, és legközelebb odafelé menet betanított a villamoson: „Alizka, ha azt a szót hallod, hogy ‘anyuka’ vagy ‘apuka’, elkezdesz bömbölni, rendben?!” Eszembe nem jutott tiltakozni… Amikor a betanítás szerint bömbölni kezdem a bajszos férfi pofájába, nagymamám azt mondta neki: „Hagyja már azt a gyereket, engem kérdezzen, én mindent elmondok magának”. A hivatalban nyilván azt akarták hallani: szüleim valami rendszerellenes tettet követtek el, és ezért menekültek el. De persze semmit nem követtek el, így nem tudom, mit mondhatott nekik…

Közben apámék Caracasban sokallani kezdték a várakozást a családegyesítsére. Amikor aztán valaki megsúgta apámnak, hogy a svéd Vöröskereszt nagyon ügyes e téren, apám beállított a venezuelai svéd követségre, ahol csak arra kellett válaszolnia: hajlandó-e lefizetni Budapesten egy kommunista funkcionáriust? Apám azt válaszolta, akárhányat lefizet, csak adják vissza a lányát… Soha nem mesélte el, kinek mennyit adott, talán még anyámnak se, mindenesetre 1955. decemberében – amikor egy légy sem mehetett át a magyar határon – mi megkapjuk az engedélyt, amit azelőtt már tizenkét alkalommal megtagadtak… Pontosabban Özvegy Fedor Rezsőné korábban is elutazhatott volna a fiához, de engem nem engedtek: „majd az állam gondomat viseli…”

Milyen élményekre, érzésekre emlékszel arról az útról?

1956 januárjában indultunk, éppen 70 éve! Szüleim mindent megszerveztek: taxival jutottunk ki a Keletibe, onnan első osztályon vonatoztunk Bécsbe, majd Genovába. Bécsben egy éjszakát töltöttünk, s a szállodai asztalon volt egy gyümölcskosár tele déligyümölcsökkel, amelyeket egyáltalán nem ismertem. Nagyanyám meghámozott nekem egy banánt, de nem ízlett. Az utazástól egyáltalán nem féltem, ott volt velem a nagymamám, akkor ő jelentett nekem mindent! Ha egy ember, főleg egy gyermek, szeretetet kap egyetlen egy személytől, annyi neki elég is!

Nagymamám akkorra már 60 éves volt, de nagyon sikkes – a vonaton és a hajón sokan próbáltak neki udvarolni, főleg az olaszok, ezért mindig mindenhova csak velem együtt mert menni. Amikor a kikötőhöz közeledve a korlátnál álltunk, elkezdett sírni, majd rámutatott egy virágos ruhás nénire és egy fehér inges, szürke nadrágos bácsira, és még jobban sírt… Nyolc évesen nem értettem, miért. Én csak azt tudtam, hogy amit látok, nagyon festői – emlékszem, hogy abban reménykedtem, szüleim is egy kis színes házban laknak a hegy oldalában, amiről akkor még nem tudtam, hogy az maga a nyomornegyed… A kikötőtől és a repülőtértől két kilométerre kezdődik az Andok 2000 méter magas tengerparti lánca, Caracas pedig annak másik oldalán, egy 1000 méter magasságban lévő völgyben fekszik. Ezért van Caracas-nak a legcsodálatosabb klímája az egész világon; soha nincs hőség, mint a tengerparton. Már akkor rendkívül modern volt, az olajkincs miatt, amit az amerikaiak az 1920-as években fedeztek fel és kezdtek el kitermelni. Addig volt jó Venezuelának, amíg ott voltak az amerikaiak… Annak a nyereségéből, amit ők befektettek, az ország prosperált.

Amikor leszálltunk, a vadidegen néni és bácsi össze-vissza csókolt, ölelgetett, mellettük pedig két gyönyörűen megfésült és felöltöztetett kisfiú – mint megtudtam, öt és két évesek – nézett rám: „Ki ez a betolakodó?!” Az első napokban volt néhány féltékenységi jelenet, de ez gyorsan elmúlt. Amikor elindultunk a kikötőből Caracasba, akkor ültem életemben másodszor autóban, ráadásul az egy gyönyörű, hétszemélyes Ford Camionnette volt… 20 perc alatt megérkeztünk, mert már akkor ki volt építve az autópálya, olyan építészeti bravúrokkal, hidakkal és két alagúttal, amelyeket akkoriban nem sok helyen lehetett látni. Minden gyönyörű és fényes volt. Nagymamám nyolc éven át maradt velünk; de ‘62-ben úgy gondolta, Magyarországon szeretne meghalni, ezért egyedül hazajött Budapestre, és itt élt még jó pár évtizedig.

Milyen volt az élet a számodra idegen családodban, a világ másik felén?

Mindenki boldog volt, nekem is annak kellett lennem. Egyáltalán nem tudtam spanyolul, az öcséim viszont még nem tudtak magyarul, csak ‘56 után tanultak meg, akkor lett magyar óvoda Caracasban. Volt két cselédünk: egy spanyol gyereklány, aki csak a gyerekekkel foglalkozott és egy venéz kislány, aki takarított. A nagymamám természetesen azonnal átvette a konyhát, onnantól ő dirigált ott. Anyukám és apukám reggeltől estig dolgozott. Anyukám mélyen hívő református volt, és nagyon aktív a protestáns közösségben. Apukám katolikus volt, de ráhagyta a gyermeknevelést és a vallást anyámra, ezért lettünk reformátusok. Noha a férjem is katolikus, ő hasonlóan állt ehhez a kérdéshez, mint az édesapám, ezért nekem még az unokáim is reformátusok.

Szüleim először betettek a sarki iskolába, hogy gyorsan megtanuljak spanyolul. Emellett anyukám minden nap elküldött a fűszereshez, ha volt rá oka, ha nem, hogy gyakoroljam a nyelvet. Akkoriban még biztonságos volt Venezuela, egy kislányt is nyugodtan ki lehetett engedni az utcára egyedül. Az iskolában nagyon sok spanyol, portugál és olasz bevándorló gyerek tanult. Mindenki gyönyörűen felöltöztetve (fehér zokni, lakkcipő), még a parkba és a játszótérre is így jártak. Anyám, a praktikus közép-európai, viszont közölte: szó sem lehet fehér zokniról, így nekem mindig sötétkék vagy piros zoknim volt. Életem egyik nagy drámája, hogy nekem soha nem volt fehér zoknim.. (nevet)

Szeptemberben a második osztályt már egy fizetős amerikai magániskolában ismételtem, a város másik oldalán, reggel hatkor jött értem az iskolabusz. Akkorra már folyékonyan beszéltem spanyolul. Első nap a „señorita” – így hívták a tanító néniket – tollbamondással kezdett. Én, a jó magyar kislány, nagyon figyeltem, mert nagyon jól akartam csinálni. Mindent megértettem, de hirtelen azt mondta: „coma” (spanyolul „coma” vesszőt jelent). Nem tudtam mit jelent, a sarki iskolában ez valahogy nem jött szóba… Mindenesetre leírtam, ráadásul „k”-val. Aztán megint elhangzott: „coma”. A mellettem ülő kis venéz srác észrevette, mit csináltam, vihogni kezdett és továbbadta: „Az új lány leírta, hogy „coma”, mégpedig „k”-val…” Három perc alatt az egész osztály rajtam nevetett. Amikor kicsengettek, az egész gyereksereg kirohant az udvarra, de én  mérgesen a padban maradtam: ezekkel a hülyékkel nem megyek sehova, gondoltam magamban. Nem voltam sírós, de nagyon szomorú tudtam lenni. Ahogy ott ültem és sajnáltam magam, az utolsó padban ülő kislány megkérdezte tőlem spanyolul: „Miért vagy ilyen szomorú?”. Elmagyaráztam neki, hogy azért nem tudom mit jelent a „koma”, mert nemrég érkeztem Magyarországról. Amikor meghallotta a „Hungría” szót, nagy meglepetésemre magyarul kérdezett vissza: „Te is magyar vagy?!”. Amikor nagy nehezen kimentem vele az udvarra, kiderült, hogy ő egy nagyon közkedvelt kislány. Amint a többiek meglátták, hogy vele vagyok, befogadtak. Andi a mai napig az egyik legjobb barátnőm… Az ő életútja is kalandos, Németországban kötött ki, német férj mellett, onnan jön évente egyszer engem meglátogatni.

Amikor Andi otthon elmesélte a történteket, Pirci néni, a mamája mindjárt felhívta az enyémet, és kérte, hogy szombaton engem is küldjenek a Magyar Házba cserkészetre. Venezuelában 1951-ben Krisch Erwin alapította meg a 11. számú Szent István fiú cserkészcsapatot, Kristó Nagy Katalin pedig a 35. számú Szent Erzsébet leány cserkészcsapatot, ahova Andi is járt. Már a következő szombaton ott voltam a Magyar Házban. Akkoriban legalább 35-40 gyerek járt, később voltunk hatvanan is. A 2010-es évek közepéig működtek ezek a csapatok, kb. tíz éve szűntek meg végleg, de én még ma is aktív cserkész vagyok, a magyarországi 100. számú Baden-Powell öregcserkész csapat tagja.

Az ‘56-os magyar forradalom és szabadságharc híre tehát már Venezuelában ért…  Mire emlékszel abból az időszakból?

Októberben 23-án, amikor hazamentem az iskolából, anyukám odajött hozzám, és azt mondta: „Magyarországon kitört a forradalom”. Nem értettem, hogy ez mit jelent, de azonnal megéreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történt. November végén a venezuelai kormány épített egy barakktábort az ‘56-os menekültek számára, egész közel hozzánk. A protestáns és a katolikus magyar szervezetek is azonnal elkezdtek segíteni. Amint hazaértem a suliból, megebédeltem és rohantam a táborba, mert ott „igazi” magyar gyerekek voltak. A mai napig vannak olyan cserkész barátnőim, akiket még onnan ismerek. Amikor a venéz funkcionáriusok hallottak rólam, odahívtak, hogy segítsek szót érteni a menekültekkel. Emlékszem, hogy egy bácsi elmondta, asztalos, és munkát keres. Nem tudtam spanyolul az „asztalos” szót, de körülírtam. A lágerben egy idő után úgy hívtak: „Alízka, a kis tolmács”.

Egy nap kiscserkész őrsvezetőm – akit imádtunk – közölte velünk: elmegy Svájcba tanulni, ott van a legjobb tolmácsiskola. Elkezdtünk bőgni, hiszen Réka a példaképünk volt. Akkor döntöttem el, hogy én is tolmács akarok lenni, és majd én is elmegyek Genfbe. Bevallom, mire leérettségiztem, már inkább Forma1-es versenyző vagy balett táncos akartam lenni, de senki nem bátorított azzal: „Kislányom, erre születtél” (nevet), így visszatértem eredeti tervemhez, és nem bántam meg. Végül nem Svájcban, hanem Németországban tanultam alkalmazott nyelvtudományokat, ott lettem tolmács. Az ENSZ-ben szerettem volna dolgozni, de utamba került egy spanyol fiatalember, és karrier helyett család lett a dologból… A korábban említett amerikai iskolába egyébként csak egy évet jártam, mert nagyon messze volt tőlünk. Utána a Humboldt Schule kéttannyelvű német iskolába jártunk, öcséimmel együtt, így az lett a harmadik iskola, ahova három év alatt jártam; és így lett a német a harmadik nyelvem.

Hogyan kerültél Németországba?

15 éves koromban szüleim elküldtek egy évre a Burg Kastl-i magyar gimnáziumba, mert apám szerint kezdtem „elvenézesedni”… Tény, hogy mire 15 éves „señorita” lettem, kicsit túl sok fiúcska körözött körülöttem… A latino kultúrában a 15 éves születésnapok olyanok, mint egy esküvő: fehér ruha, 300 vendég, élő zenekar – gyakorlatilag kidobják az ablakon a hozományt. Egyik nap kijelentettem apukámnak: nem fogok a hétvégén cserkészetre menni, mert az egyik venéz barátnőm „fiesztájára” megyek. Imádtam a cserkészetet, de vonzóak voltak a bulik is… Apám megfogta a karom, a szemembe nézett, és azt mondta: „Ide figyelj, lányom, egyet mondok neked! Soha nem lesz belőled jó venéz, ha megszűnsz jó magyarnak lenni! Úgyhogy elmész cserkészetre, és mondd meg a barátaidnak: ha azt akarják, te is menjél, szervezzék át vasárnap délutánra.” Apukám akkor elhatározta: egy év a kastli magyar gimnáziumban helyre fogja tenni a kislányát, de visszafelé sült el a puskája: összesen 10 éven át maradtam Németországban. De ezt megelőzte egy éves bécsi családi tartózkodás is…

Hogyan, miért kerültetek Bécsbe?

Miután ‘58-ban az egész családunk megkapta a venezuelai állampolgárságot és vele az útlevelet, anyám el akarta érni nagy vágyát: hazajutni Magyarországra, hogy bemutathassa családjának két Caracasban született kisfiát. Senki nem jött hazafelé akkoriban, de anyukám nagyon harcias teremtés volt, és eldöntötte: mi akkor is hazamegyünk. Mivel nem volt diplomáciai kapcsolat Venezuela és Magyarország között, a bécsi konzulátuson kellett személyesen kérvényezni a beutazási vízumot. Anyám a tanév befejezése után a három gyerekkel „áthajózott” Bécsbe; a nagymamám viszont otthon maradt Caracasban, dolgozó apukámra „vigyázni”. A bécsi magyar konzulátus kis ablakánál anyukám mellett álltam 11 évesen és figyeltem, mi történik: anyukám nagy büszkén letette a négy útlevelet, és közölte: vízumot szeretne Magyarországra, mert a gyerekeit be akarja mutatni a családjának. A hivatalnok ránézett, fogta az útlevelet és becsapta a kis ablakot. Elkezdődött a hosszú várakozás, ami alatt anyukám folyton rászólt a fiúkra: „Nem szabad, nem vagytok Venezuelában, tessék leülni és várni!” Amikor végre kinyitották az ablakot, közölték vele: nem adnak vízumot, majd becsukták az ablakot. Anyám kopogtatni kezdett, hogy megtudja miért, de természetesen nem reagáltak. Akkor anyám hazatáviratozott apámnak, aki azt tanácsolta: maradjunk addig, amíg megkapjuk – gondolván, hogy ez legfeljebb egy-két hétbe telik. Anyám lakást bérelt, vártunk, s közben eltelt a nyár, de a vízumot nem kaptuk meg… Szeptemberben beíratott minket iskolába: engem az Evangelische Mädchenschule-ba a Karlsplatz-on, Rudi öcsémet a városon kívüli Judenau kastélyban működő iskolába, ahova nagyon sok magyar gyerek járt, Lacit pedig a sarki óvodába. A következő év húsvétján kaptuk csak meg a vízumot, így egy teljes iskolaévet Bécsben töltöttünk.

Hogyan éltétek meg azt az évet? Milyen élmény volt hazajönni Budapestre?

Azokban az időkben a felnőttek nem kérdezték meg a gyerekeiket, mit akarnak, hanem közölték velük döntéseiket. Ekkor is így történt, mi pedig elfogadtuk a helyzetet. Apámnak már megvolt a gyára, küldte a pénzt anyámnak, anyagi gondunk nem volt. Akkor még nem beszéltem folyékonyan németül, így megint volt egy olyan első napom, amikor a szünetben a nagy udvaron egyedül üldögéltem, ezúttal egy gesztenyefa alatt, és néztem, ahogy mindenki rohangál, és velem senki nem törődik. Tudod, mit gondoltam magamban? „Na, majd meglátjátok. Ha megtanulok jól németül, megzabállak titeket.” Nem zabáltam meg őket, mert nagyon jó barátaim lettek ott is. Amikor márciusban 12 éves lettem, anyukám meghívta a születésnapra az egész osztályt. Csak a fele jött el, posztháborús időszak volt még, de az ott voltak, nagyon élvezték a venezuelai tematikus bulit – a bécsiek olyat még nem láttak…

A húsvéti budapesti látogatás mindenkit nagyon boldoggá tett, engem is. Gyerekként nem tudatosult bennem a kommunista rendszer, bár feltűnt, hogy minden nagyon szürke, alig jártak autók a városban, de mivel rengeteg ajándékot vittünk, mindenki nagyon örült nekünk. Később én is mindig hoztam ajándékot Kastlból, egyszer majdnem le is buktam vele… Találkozhattam keresztanyám két lányával, akikkel nyolc éves koromig együtt nőttem fel; most is két házzal odébb laknak tőlünk. Amikor ezt a házat, ahol lakunk, elkezdték építeni, ők szóltak nekünk és kérdezték meg: nem érdekel-e minket. Mi akkor még Caracasban éltünk, de előrelátó férjem megvette, mert imádta a magyarokat, és nagyon szerette Magyarországot. Az én titkos vágyam is az volt, hogy legyen egy pici lakásunk Budapesten, de sosem szekáltam vele a férjemet, ő viszont megérezte titkos vágyamat…

Visszatérve Németországba, miért maradtál ott 10 évig?

Megszerettem az iskolát. Az első év borzasztó volt: a gyönyörű és modern Caracas-ból egy bajor „budifaluba” kerültem, ahol még a szép ruháimat sem tudtam felvenni, mert iskolaköpenyt kellett hordani, amit utáltam. Nagyon rebellis voltam, de történt egy-két dolog, amelyek helyretettek. Év végére megértettem: a barátok, az osztály- és iskolatársak, a néptánccsoport és a cserkészet a legfontosabb. Amikor megérkeztem Kastlba 15 évesen, az volt az első kérdésem: „A cserkészek hol vannak?” Akkor tudtam meg, hogy van fiú-, és lánycsapat is, viszont a Teleki Blanka leánycserkészcsapat parancsnoka, Kovács Etelka néni Münchenben lakott – a férje a Szabad Európa Rádiónál dolgozott – , és csak ritkán tudott eljönni hozzánk. Amikor először találkoztunk, megkérdezte: mi lenne, ha én vezetném a lányokat, amikor ő nincs ott? Így lettem de facto csapatparancsnok.

Emellett öt évig táncoltam. A Burg Kastl-i Magyar Gimnázium néptáncegyüttese és kórusa az akkori európai magyar emigráció „kirakata” volt. Észak-Németországtól, Rómától át Párizsig sokat utaztunk és neves színházakban léptünk fel. Drága ének- és zenetanárunk, Éva néni (Kölczéné Balogh Éva, ‘56-os menekült, mint sok más tanár Kastlban) nagyon magas szinten vezette a kórust. A néptánccsoportalapítója, Oláh János, pedig egy az iskolában tanuló felsős diák, aki szintén ‘56-ban hagyta el Magyarországot, ahol a Magyar Állami Népi Együttes egyik éltáncosa volt. Nekik köszönhetően mi is nagyon profik lettünk, és imádtuk őket.

Ennek ellenére egy évig tartott, mire megtaláltam a helyem Kastlban. Jó tanuló voltam, de sokszor vétettem a házirend ellen. Nemcsak egyedül tettem, hanem a legjobb barátnőmmel, Flegler Judittal, akit Svájcból küldtek a szülei Kastlba. Amikor év végén anyám értem jött, és meghallotta, hogy rosszalkodom, ügyes pedagógiai húzással közölte: „Lányom, ha annyira nem tudod megszokni ezt a fegyelmet, akkor pakolj. Kivettem Nürnbergben egy lakást, ott nagyon jó fodrász iskolák vannak, lehet belőled egy kitűnő fodrászkisasszony…” Amikor ezt meghallottam, tanárról tanárra hurcoltam anyukámat, hogy ők győzzék meg, ne vigyen el. Nem akartam visszamenni Venezuelába. Nem vagyok sírós, de a 17. születésnapomon sírva ébredtem a kastli intézetben. Bőgtem a reggelinél is, sőt, még az első órán is a padra borulva zokogtam. Mindenki ledöbbent, mert soha senki nem látott sírni. Levelet kaptam a szüleimtől, hogy év végén anyám értem jön, hogy visszavigyen Venezuelába. Akkor hirtelen elegem lett abból, hogy ide-oda deportál engem a sors. Megvilágosodott az agyam, és tudatosan elhatároztam, ott akarok maradni, Kastl-ban akarok érettségizni. Kezembe vettem tehát az életem, és hála Istennek nagyon támogató szüleim voltak, nem ellenkeztek. Megírtam válaszként, hogy nem akarok visszamenni. És maradtam.

Amikor az utolsó évben osztársaim elkezdtek egyetemre jelentkezni, elhatároztam, hogy én is így teszek, mégpedig egy német egyetemre fogok jelentkezni, tehát érettségi után is Németországban maradok. Fel is vettek a Mainzi Johannes Gutenberg egyetem alkalmazott nyelvtudományok szakára, Germersheimben, amely Saarbrücken és Heidelberg mellett a németországi fordító és tolmácsszak egyik fellegvára volt. Ott mindjárt az első nap találkoztam két régi caracasi, Humboldt Schule-beli osztálytársammal. Mi annak idején a barátságot nagybetűvel írtuk… és hosszú, kézzel írt leveleket váltottunk… Mindenkivel tartottam a kapcsolatot: a cserkészbarátaimmal, a Magyar Házbeli barátnőimmel, a Humboldt Schule-beli osztálytársaimmal – mindegyikkel ma saját chatcsoportunk van, ahogy a kastli iskolatársaimmal is, amely csatornán gyakran kommunikálunk, mert szét vagyunk szóródva a nagyvilágban. Nemcsak velük találkoztam aznap, hanem a későbbi férjemmel is. Az első napokon mindig jó dolgok történnek velem, ezek szerint… (nevet)

‘You’ll never become a good Venezuelan if you stop being a good Hungarian!’ – A Conversation with Alice Diego-Fedor, Part I

Fleeing the Hungarian communist regime, little Alice’s parents entrusted her to her grandparents in 1949. They reunited only seven years later, in January 1956 when the 8 years old girl was finally able to travel with her grandmother to Caracas, where she also met her two younger brothers who were born there. She soon began helping ‘56er refugees as an interpreter, which later became her profession. At the age of twelve she spent a year in Vienna and at fifteen she enrolled at the Hungarian secondary school in Burg Kastl, Germany, where she later met her Spanish husband. After ten years spent in Germany, they moved (back) to Caracas in 1973, started a family and played an active role in the local Hungarian community for decades. Fleeing the Venezuelan communist dictatorship, they returned to Hungary in 2010, where she continued putting her language skills, energy and commitment to good use through the Kastl Alumni and the Venezuelan Hungarian Association.

Antal-Ferencz Ildikó

How did you experience your first six-seven years without your parents?
I was born in Budapest in 1948, when the country was still very much marked by post-war conditions. Although communism had not yet fully taken hold, it was already clear what was coming… I was one and a half when my parents decided they didn’t want to raise a child under that system and chose to flee. It was dangerous and my grandparents were so terrified – my father was their only child, and I was their first grandchild – that they persuaded my parents to leave me with them, promising that ‘once this madness is over’ they’d come back for me, or send for me… They made it safely across the border and got to the refugee camp in Salzburg, Austria. We met only seven years later, when my grandmother and I were finally allowed to travel to join them via family reunification. By then she was raising me alone, as my grandfather died.

Why did they choose Venezuela?
Nobody wanted to go there, unless they already had relatives or acquaintances living there. Like most Hungarian refugees at the time, my parents wanted to get to the U.S. or Canada, but the quota system held them back. After six months spent in the barracks, my mother suffered a minor nervous breakdown: one dawn in November she woke up with the thought that if she went to another continent, she’d never see her little child again… She secretly set off on foot towards Hungary. My father and his ‘camp friends’ – friendships for life – searched desperately for her in the entire camp. They finally found her along the nearby road, in a terrible state: her toes almost frozen, but thankfully she could still be saved. At that point my father decided he’d wait no longer: they’d leave with the very next contingent, whatever the destination might be. Three days later the Venezuelans arrived, looking for a ‘shipload’ of Hungarians. After being registered, my father and his friends went into the centre of Salzburg for an atlas in a bookshop to look up where they were actually going… They travelled by train to Bremerhafen, Germany then by ship to Puerto Cabello in Venezuela for more than two weeks. On arrival they were given temporary documentation – in those days you couldn’t simply walk into a foreign country the way you can today… They were again placed in barracks at the so-called Trompillo camp in a beautiful location on the Caribbean coast.

What were those first days like?
They arrived utterly exhausted and it was already evening, so there was no time to admire the stunning surroundings. They laid down in the triple-tiered bunk beds. At three in the morning they were jolted awake by huge thuds that reminded them of the bombings they had recently lived through… Everyone leapt out of bed – one elderly man broke his ankle while jumping down from the third tier –, the women were screaming, and they all ran outside, scanning the sky… Around them, monkeys were engaged in a mango battle, throwing ripe fruit at each other by the hundreds, the mangoes crashing onto the tin roofs of the barracks with a tremendous noise…

During the first week they thoroughly enjoyed the sea; everyone ended up lobster-red… By the second week it was no longer a novelty, but the authorities still had not set foot there – it became clear that they themselves had to act: they asked the locals how to get to Caracas, knowing that Hungarian refugees who had arrived earlier were already living there. They travelled the 180 kilometres by bus – one can imagine what a spectacle it was… Upon arrival, they sought out the Hungarian church communities for information on work opportunities. Those Hungarians knew nothing about the newcomers from the Trompillo camp, but of course they helped them.

Did your parents manage to get a job soon?

My mother became a cook for a North American family – despite that she could barely cook at all, as my grandmother, with whom I grew up and with whom my parents had lived in a large flat, was a real ‘general’ who never let my mom into the kitchen. My mother diligently attended church services and collected recipes from Hungarian women, and the American family happily ate whatever she cooked for them. My father didn’t even look for a job: he had a natural talent for trade, and when he saw that on Caracas’s main street everyone sold whatever they liked, without any supervision or paying taxes, he bought two men’s shirts and sold them, then bought four and sold those, then eight, etc. Eight years later he owned a shirt factory with fifty seamstresses and had his own brand named after the film Casablanca. I met a very elderly Venezuelan Hungarian man in Hungary who owned a Casablanca shirt and remembered my father’s factory…

My father was a soldier during the war and fought on the Soviet front. In 1945 he was taken prisoner by the Americans in Germany, from where he escaped and returned home – later this became the main reason for their immigration. My grandfather was a tailor and trader; before the war he had a large tailoring business in central Budapest, which of course came to nothing – they lost everything, their flat and the business, which broke my grandfather, who developed cancer and died in 1953. My father, as a deserter, went to work for him, since trade was the only work he could do in Hungary. This later proved invaluable in Venezuela, where they quickly became well-off, like anyone who worked hard. A kind Venezuelan family took them in, then they moved into their own flat. My father opened a workshop close by, and my mother launched a fashion boutique: ‘Modas Joli – men’s, women’s and children’s fashion’.

What was happening to you during this time?
In many ways I was a happy child, though I remember standing in bread queues with my grandmother at dawn during the darkest years of the Rákosi regime… My grandmother was very strict, but I’ll never forget how deeply she loved me. In first grade, when I practiced handwriting on a newspaper, she sat beside me with a ruler in her hand, and if a letter was not perfect, she rapped my hand… That was how things were done back then… But she loved me and so did everybody else, especially after my grandfather’s death. At my nursery, for instance, the teachers made sure that on Mother’s Day I always recited poems about grandmothers. One fond memory is my ‘Smilealbum’: at Square Astoria there was Budapest’s most fashionable photography studio at the time. Every three months my grandmother took me there, then sent the photos to my parents. She also showed me old family pictures and told me stories about them. But my parents still remained for me nothing more than a strange lady and gentleman…

How did you manage to reunite?

We had to apply for family reunification in Hungary, which was possible twice a year. When they seated me in the large brown leather armchair in the office – always beautifully dressed, with an enormous white bow in my hair – my feet didn’t reach the floor and I swung my legs… I also remember a moustached man who always came up to me, leaned right into my face and asked: ‘Why did mummy and daddy leave you here? Didn’t they love you?…’ I don’t remember his questions – my grandmother told me later –, only his very close face… After many unsuccessful attempts, my grandmother had had enough and she coached me: ‘Alizka, if you hear the words “mummy” or “daddy”, you start bawling, all right?!’ When, as instructed, I began to bawl straight into the man’s face, my grandmother said to him: ‘Leave the child alone and ask me.’ They clearly wanted to hear that my parents had engaged in some anti-regime conduct. But of course they had done nothing, so I have no idea what she could tell them…

Meanwhile my parents in Caracas were growing impatient… When someone whispered to my father that the Swedish Red Cross was very effective in such matters, he went straight to the Swedish Embassy in Venezuela, where he was simply asked whether he was willing to bribe a communist official in Budapest. My father replied that he’d bribe as many as it took to get his child back… He never told us who he paid or how much, but in December 1955 – when not even a fly could cross the Hungarian border –, we received the permission that had previously been denied twelve times… More precisely, Widow Mrs Rezső Fedor could have travelled, but I wasn’t allowed: ‘the state would take care of me’…

What memories do you have of that journey?
We set off in January 1956 – exactly 70 years ago! My parents organised everything for us: we travelled by taxi to Keleti railway station, then by first class train to Vienna, and on to Genoa, Italy. There was a basket full of exotic fruits on the hotel table none of which I recognised. My grandmother peeled a banana for me, but I didn’t like it. I wasn’t afraid at all: my grandmother was with me, and at that time she meant everything to me. If a person – especially a child – receives love from just one person, that is enough…

As we approached the harbour, she began to cry, then pointed at a lady in a floral dress and a gentleman in a white shirt and grey trousers, and cried even harder – I didn’t understand why. All I knew was that the view was very picturesque and hoped that my parents lived in a little colourful house on the hillside – not yet knowing that it was in fact a shanty town… Two kilometres from the harbour rise the 2,000-metre coastal Andes, and Caracas lies on the other side, in a valley at 1,000 metres, with the world’s most wonderful climate. It was extremely modern, thanks to the oil reserves discovered and exploited from the 1920s. Venezuela prospered as long as the Americans were there as they reinvested their profits in the country…

When we disembarked, two strangers showered me with kisses and hugs, while beside them two beautifully groomed and dressed little boys aged five and two stared at me: ‘Who is this intruder?!…’ There were a few jealous scenes in the first days, but that soon passed. It was only the second time in my life I had been in a car – and this was a beautiful seven-seater Ford Camionette… We arrived in twenty minutes to Caracas, as the motorway already existed, with architectural feats of bridges and two tunnels rarely seen at the time. Everything was beautiful and gleaming. My grandmother stayed with us for eight years, but in 1962 she decided she wanted to die in Hungary, so she returned to Budapest.

How did you feel in your own, still foreign family?
Everyone was happy, so I was expected to be happy, too. I didn’t speak Spanish at all, while my brothers didn’t yet speak Hungarian – they only learned when a Hungarian kindergarten opened in Caracas after 1956. We had two servants: a Spanish nanny who only looked after the children, and a Venezuelan girl who did the cleaning. My grandmother immediately took over the kitchen and ran it from that point. My parents worked from morning till night. My mother was a deeply religious Calvinist and very active in the Protestant community. My father was Catholic, but he left religious education to my mother, which is why we became Calvinists. My husband was also Catholic, but he took a view similar to my father’s, so all my grandchildren are Calvinists.

My parents first enrolled me in the local school to quickly learn Spanish. My mother sent me to the nearby grocery every day – at the time Venezuela was still safe; even a little girl could be sent out alone without worry. At school there were many Spanish, Portuguese and Italian immigrant children. Everyone was beautifully dressed – white socks, patent shoes – even for the park and playground visits. My practical Central European mother, however, declared that white socks were out of the question, I always wore navy blue or red ones. One of the great dramas of my life is that I never had white socks… (laughs)

In September I started repeating second grade at an American private school on the other side of the city; the school bus picked me up at six in the morning. By then I spoke fluent Spanish. On the first day the ‘señorita’ began with a dictation. I wanted to do it very well. I understood everything, but suddenly she said: ‘coma’. I didn’t know what it meant; somehow it hadn’t come up at the local school… I wrote it down anyway, with a ‘k’. Then she said again: ‘coma’. The boy sitting next to me started giggling and passed it on: ‘The new girl wrote down “koma”, and with a “k”!’ Within three minutes the whole class was laughing at me. When the bell rang, everyone ran out; I stayed inside feeling very sorry for myself. A girl in the back row asked me in Spanish: ‘Why are you so sad?’. When she heard me saying ‘Ungrien’, she switched to Hungarian: ‘Are you Hungarian, too?!’ When I finally went out to the playground with her, the others accepted me. Andi has become one of my closest friends… She ended up in Germany with a German husband, but still comes to visit me once a year.

Andi’s mother called my mom after the first schoolday, asking her to send me to the Hungarian scouts as well. In Venezuela, in 1951, Erwin Krisch founded the 11th Saint Stephen Boy Scout Troop, while Katalin Kristó Nagy founded the 35th Saint Elizabeth Girl Scout Troop. The very next Saturday I was with Andi at the Hungarian House. At the time there were at least 35–40 scouts; later there were about sixty. They operated until the mid-2010s, but I’m still an active scout as a member of the 100th Baden-Powell Old Scouts Troop in Hungary.

What are your memories related to the 1956 Hungarian Revolution?
On 23 October, my mother came up to me after school and said: ‘A revolution has broken out in Hungary!’. I didn’t understand what that meant, but I immediately sensed that something very important had happened. At the end of November the Venezuelan government built a barracks camp for the Hungarian refugees, very close to us. Both Protestant and Catholic Hungarian organisations immediately began helping. As soon as I got home from school, I ran to the camp – there were ‘real’ Hungarians there. To this day I have scout friends I met there. The officials called me over to help communicate with the refugees. One man told me he was a carpenter looking for work – I didn’t know the word in Spanish, I described it instead – I soon became ‘Alízka, the little interpreter’.

One day my cub scout patrol leader announced she was going to Switzerland to study, because the best interpreting school was there. We burst into tears – Réka was our role model. That’s when I decided I wanted to be an interpreter too. By the time I finished school I wanted to be a Formula One driver or a ballet dancer, but no one encouraged me (laughs), so I returned to my original plan and never regretted it. In the end I studied applied linguistics in Germany and became an interpreter. I wanted to work at the UN, but a good looking young Spanish man crossed my path, and I ended up with a family… I only attended the American school mentioned earlier for one year, as it was very far from us. After that I went to the bilingual Humboldt Schule, which became the third school I attended in three years – German thus became my third language.

How did you end up in Germany?
When I was fifteen, my parents sent me for a year to the Hungarian high school in Burg Kastl, because according to my father I started to become ‘too Venezuelan’… As a matter of fact, too many boys were circling around me… In Latin culture, fifteenth birthdays are like weddings: white dress, 300 guests, live band. One day I told my father I wouldn’t be going scouting that weekend, because I was going to a Venezuelan friend’s fiesta. I adored scouting, but those parties were tempting too… My father said: ‘Listen to me, my daughter. You’ll never become a good Venezuelan if you stop being a good Hungarian! So you’ll go to the scouting programme, and tell your Venezuelan friends that if they want you there, they should reschedule their party for Sunday.’ He decided that one year in Kastl would set his daughter straight – but the plan backfired: I ended up staying for ten years. But this was preceded by a year-long stay in Vienna…

How and why did you end up in Vienna?
After our entire family received Venezuelan citizenship and passports in 1958, my mother wanted to fulfil her great dream: returning to Hungary, to introduce his two sons to his family. Nobody was travelling backwards then, but my mother was a very combative woman and decided that we’d go anyway. Since there were no diplomatic relations between Venezuela and Hungary, we had to apply for entry visas in person at the Hungarian consulate in Vienna. After the school year ended, my mother set off with her three children for Vienna, while my grandmother stayed behind in Caracas to ‘keep an eye on’ my working father. At the small window of the Hungarian consulate in Vienna my mother proudly placed our passports on the counter and explained why she wanted visas. The official glanced at them, took the passports and slammed the little window shut. The long wait began, during which my mother kept admonishing the boys: ‘You’re not in Venezuela, sit down and wait!…’. When the window finally opened again, she was told we’d not get any visas, then it was shut again. My mother knocked to ask why, but of course there was no response… She then telegraphed my father, who advised us to stay until we received the visas – assuming it’d take no more than a week or two. My mother rented a flat, the whole summer passed… In September she enrolled me at the Evangelische Mädchenschule on Karlsplatz, my older brother Rudi at a school in Judenau Castle outside the city attended by many Hungarian children, and my younger brother Laci at the local kindergarten. We spent a full school year there, as we received the visas only before Easter the following year…

How did you experience that year? What was it like to return to Budapest?
In those days adults didn’t ask children about what they wanted; they simply told them what would happen. Our situation was no different, and we accepted it. My father had his factory and sent money to my mother, we had no financial worries. I didn’t yet speak German fluently, so once again, on the first day’s break, I sat alone, this time under a chestnut tree in the large playground, watching everyone run around while nobody paid any attention to me… Later I made very good friends there too. When I turned twelve in March, my mother invited the entire class to my birthday party. Only half of them came – it was still the post-war period – but those present did thoroughly enjoy the themed celebration, something Viennese children had never seen before…

The Easter visit to Budapest made everyone very happy, including me. I didn’t consciously register the communist system, though I did notice how grey everything was and how few cars there were on the streets, but since we brought many gifts, everyone was delighted to see us. Later I always brought gifts from Kastl as well; once I almost got caught… I was able to see my godmother’s two daughters, with whom I had grown up. Now they live just two houses away from us in Hungary. When this house was being built, they let us know and asked whether we might be interested. At the time we were still living in Caracas, but my husband bought it, because he loved Hungarians and Hungary very much and sensed my secret desire to have a small flat in Budapest…

Returning to Germany, why did you stay there for ten years?
I loved the school. The first year was dreadful: from the beautiful, modern Caracas I landed in a Bavarian village, where I couldn’t even wear my nice clothes – we had to wear school smocks, which I hated. I was very rebellious, but by the end of the year I understood that friends, classmates, schoolmates, the folk dance group members and the scouts were what mattered most. When I arrived in Burg Kastl, my first question was: ‘Where are the scouts?’. I learned that there existed two troops, but the commander of the Teleki Blanka Girl Scout Troop, Mrs Etelka Kovács, lived in Munich and could only visit us occasionally. When we first met, she asked me whether I’d lead the girls when she wasn’t there  – that’s how I became de facto troop commander.

In addition, I have danced folk for five years. The ensemble and choir of the Burg Kastl Hungarian High School were the ‘showcase’ of the Hungarian émigré community in Europe at the time. We travelled extensively and performed in renowned theatres from northern Germany to Rome and Paris. Our beloved singing and music teacher, Aunt Éva – Éva Kölczéné Balogh, an ‘56er refugee as many other teachers in Kastl – led the choir at a very high standard. The founder of the folk dance group, János Oláh, was a senior student at the school, also ‘56er and previously one of the leading dancers of the Hungarian State Folk Ensemble. Thanks to them, we became highly professional.

Even so, it took a year for me to find my place in Kastl. I was a good student, but I often broke house rules with my second-best friend, Judit Fliegler from Switzerland. When my mother came to collect me at year-end and heard that I was misbehaving, she used a clever pedagogical tactic: ‘If you really can’t get used to this discipline, then pack your bags. I’ve rented a flat in Nuremberg; there are excellent hairdressing schools there…’ When I heard this, I dragged her from teacher to teacher to persuade her not to take me away. I didn’t want to return to Venezuela. On my seventeenth birthday I woke up crying and couldn’t stop. Everyone was shocked, as nobody had ever seen me cry. The reason was: I received a letter from my parents saying my mother would come for me at year-end to take me back to Venezuela… At that point I suddenly had enough of being deported from place to place by fate. I consciously decided to stay and take my school-leaving exams in Kastl. I took my life into my own hands: I wrote back that I didn’t want to return and stayed. Thank God my parents were supportive. When my classmates started applying to universities in Germany, I did the same. I was accepted to the Johannes Gutenberg University to study applied linguistics in Germersheim – along with Saarbrücken and Heidelberg, it was one of the strongholds of translation and interpreting studies in Germany.

On my first day there, I met two of my old classmates from the Humboldt Schule in Caracas. Back then, we wrote friendship with ‘F’ and exchanged long, handwritten letters… I stayed in touch with my friends from scouting and the Hungarian House as well as my classmates from the Humboldt Schule – today we even have our own chat group, through which we often talk, scattered as we are around the world. I also met my future husband on the very first day of university. Good things always happen to me on the first few days… (laughs)