Busójárás (félig) mohácsi szemmel

Pazaurek Piros visszamlékezése az idén sajnos elmaradó esemény kapcsán

Mohács mindig is különleges helyet fog elfoglalni a szívemben, hiszen a családom nagy része onnan származik, ráadásul minden nyarat Mohács mellett, Dunaszekcsőn töltöttem, sőt egy ideig még éltem is ott.

Nagyszüleim tőzsgyökeres mohácsiak voltak, nagypapám bankigazgató-helyettes volt – csak azért helyettes, mert nem volt hajlandó belépni a pártba – illetve a helyi sportélet egyik aktív tagja, a Dunántúli Napló mohácsi sporttudósítója volt. Nagymamámat is mindenki ismerte, hiszen tanító néni volt évtizedeken át az általános iskolában.

Születésem óta rendszeresen jártunk hétvégente meglátogatni nagyszüleimet, akik Mohács belvárosában, konkrétan a főtérrel szemben laktak, a panorámát a dzsámi épülete jelentette.

Mohács- Dzsámi a főtéren Forrás: Pixabay

Út Mohácsra és a Busójárás

Kaposváron születtem, ott is éltünk, de hétvégente gyakran megtettük Trabanttal (vagy éppen Daciával) a mintegy másfél órás utat a Mecsek hegyein keresztül, Pécsen át Mohácsra. A legizgalmasabb pillanat mindig az volt, amikor testvéremmel azt lestük, hogy mikor pillantjuk már meg a városi víztorony sziluettjét. Akkor már tudtuk, hogy végre megérkeztünk.

Mostani szemmel már szűk lakásban, általában tizenhárman jöttünk össze, hiszen a családi találkozókon a három testvér és öt unoka is jelen voltak. Természetesen a Busójárás „kötelező” családi eseménynek számított, ekkor minden rokon összegyűlt, az ebédnél a szokásos húslevest és meggyszószt ettük. Az utcáról beszűrődött a sokac zene és már kora reggel óta elkezdtek a busók is mindenfelé lézengeni. Délutánra természetesen a busók hangulata is változott, amely az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan fokozódott. Az anekdoták szerint, a 60-as években a kicsit túl ittas busók akik az ágyúk töltéséért voltak felelősek, az esti dörrenés előtt egy “picit több” lőport raktak a vasszerkezetbe, így a detonáció hatására a környékbeli ablakok mind betörtek…

Kislányként is imádtam ezt az óriási forgatagot, tisztán emlékszem a forralt bor és a tea illatára, a törökméz ragacsos állagára és a kereplők hangos zajára, ami elől szüleim mögé bújtam rendszeresen. Nemcsak a kereplőtől féltem persze, hanem a jankelek “verésétől” is, amely félelem, egészen felnőtt koromig elkísért. A jankelek szerepe elsősorban az, hogy távol tartsák az utcán sétálókat a busóktól, főleg a gyerekeket: zsákukkal páholtak mindenkit, amit hagyományosan hamuval, liszttel, manapság inkább ronggyal vagy fűrészporral töltenek meg.

Jankele
Program: www.busofest.hu/busojaras-program
Fotó: Baráth Gábor

UNESCO is elismeri az eseményt

Egészen hihetetlen, hogy ez a több száz éves népszokás idén szintén elmarad. Ma már az akkori barátaim, unokatesóim szervezik – vagyis szerveznék – az évről évre egyre minőségibb eseményt, amelyet az UNESCO 2009 óta az emberiség szellemi örökségének részeként ismer el.

Nagyon hiányoznak a még ott élő rokonok, a Duna illata, a halászlé íze.

Bízom benne, hogy egyszer haza tudunk jutni februárban és a kisfiamnak is meg tudom mutatni ezt a nagyszerű fesztivált.

Busójárás képei a 2020-as esztendőből, Bártfai Árpád barátom jóvoltából: