Ballag már a véndiák

Éljünk bárhol a Kárpát-medencében, május és június a ballagások hónapja. Amikor felcsendül valahol a “Ballag már a véndiák…” kezdetű dal egészen biztos, hogy ugyanazt az emléket hívja elő mindenkiben, aki valamelyik magyarlakta területen végezte középiskolai tanulmányait. 

Magyar és amerikai szokások

Ez az emlék viszont részben eltér attól, amit Amerikában egy-egy iskolai ballagáson tapasztalunk. Itt másképp néz ki az alma matertől való elbúcsúzás, ahogyan a diákévek is picit különböznek attól, amit sokunk megélt. Talán nem sértek meg senkit azzal, ha azt mondom, nem annyira bensőséges. Ennek viszont alapvető kulturális, intézményi és rendszerbeli különbségek állnak a hátterében. Az iskola, mint intézmény, a tanórák szerkezete másabb, mint amihez mi annyian hozzá voltunk szokva. Míg itt a diákok osztályteremről osztályteremre vándorolnak és van úgy, hogy nem is ugyanazokkal a diáktársaikkal találkoznak egy-egy órán, addig nekünk megvolt a kis biztonságos kuckónk, néha ‘menedékünk’, amelyen minimum négy éven keresztül ugyanazokkal az osztálytársakkal osztozkodtunk, amelyet együtt szépítgettünk és tettünk otthonossá. Kicsit olyanok voltunk benne, mint egy család, akik balhéznak, kibékülnek, bántanak és megbocsátanak, akik akadályozzák vagy kisegítik egymást, morgolódnak vagy örülnek, de akik végső soron nagyon szeretik egymást. 

Ezt az érzést itt talán a hétvégi magyar iskolák tudják legjobban visszaadni, bár kisebb léptékben ugyan, mivel helyhez kötöttek, ugyanaz a csapat találkozik egy vagy kétheti rendszerességgel, ugyanúgy születnek szoros barátságok és ugyanúgy érezhetik sokszor azt a diákok, hogy mindannyian egy nagy családhoz tartoznak.

Hagyományteremtés Arizonában

Ettől a családtól vett most búcsút két diák is a Napocska Magyar Iskolában, Arizonában. Amerika délnyugati részén ez az első olyan alkalom, amikor egy tanári közösség hagyományos magyar ballagást szervez. A cél az volt, hogy a diákok megtapasztalják az otthoni ballagás körüli szokásokat és útjára indítsanak a Phoenix környékén élő magyar fiatalok számára egy olyan új hagyományt, melynek gyökerei több száz évre nyúlnak vissza. 

A ballagás története

Magyarországon az 1870-es években tették le a hagyomány alapjait, mely szimbolikus jelentéssel bír: egy korszak lezárását jelenti. A ballagó diákok nem csak az iskolától vesznek búcsút, hanem az eddigi életüktől is és izgatottan néznek annak elébe, hogy mit hoz számukra a jövő. Mára már minden tanintézmény szervez ballagást országszerte. A szokás Selmecbányáról indult el, ahol a helyi erdészeti és bányászati akadémia hallgatói a fent említett dallal búcsúztak év végén az iskolától. Úgy tűnik, hogy a gesztus annyira megragadott másokat is, hogy hamarosan átterjedt ennek hagyománya és a 20. század elején már mindenhol így köszöntek el a végzős diákok. Az 1920-as évektől pedig már az “Elmegyek elmegyek” kezdetű népdalt is felvették a repertoárba, valamint az is megszokottá vált, hogy a diákok szerenádot adtak a tanároknak a ballagást megelőző napokban. 

A szokáshoz híven, a Napocska Magyar Iskola két végzős diákja is osztályfőnökükkel együtt énekelve vonult be, az iskola zászlaját felvonultatva.

Vállukon a batyu, amely minden szükségeset tartalmazott a hosszú útra: pogácsát, aprópénzt, írószert, földet. Ezt követték a búcsúztató beszédek, a fiatalabb korosztály pedig tartalmas előadással készült.

Majd a ballagók vették át a szót, hogy felidézzék az elmúlt évek emlékezetes pillanatait és köszönetet mondjanak. Mindezt az ünnepélyes zászlóátadás követte és a virágkapun keresztül való kivonulás. 

Fotók: Vasadi Edit Photography