Érték, szépség, közösség

Szélkavarta utca szélén állt az ADOBE-ház, melyben beszélgettünk. A porból és agyagból készült épület előtt táncot járt az őszi szellő. Ereje olykor megsuhintotta az ajtó mellett száradó, élénkvörös színben pompázó paprikafüzérek sorát. Ez a fűszer adja igazán az asztalra kerülő ételek zamatát, így a piros, vagy éppen a zöld chili leves ízét is.

Olykor a ropogó tűz zenéje bontotta meg a számtalan emléket és érdekességet rejtő fehérre meszelt ház csendjét, ahol csendben figyeltem és hallgattam. A béke uralta a falakat, melyeken számtalan családi kép lógott, megannyi kézzel készített színes szőttes társaságában. A megpakolt polcok “kincsein” már otthagyta az idő a nyomát.

A kinti kemencében még sült a kenyér, az illata mindenfelé kavargott a levegőben. Feszült figyelemmel hallgattam, ahogy mesélt.  Néztem, ahogy sötét, erősszálú haja megcsillant a nap fényében.  Ezen a feketeségen bizony csak az idő, a nap ereje nem változtathat. Arcának minden szeglete szépséget, kedvességet tükrözött. Itt ült velem szemben. Ő mesélt, én meg csüngtem minden szaván. Akkor fogtam fel a tényt, hogy hová kerülhettem. Hogy ott, abban a helyzetben én egy kíváncsiskodó turista voltam, ő meg vérében is egy rézbőrű indián. Egyszer majd elmondom neki, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Új fejezeteket nyitott meg a könyvemben, egy új világ kapuját tárta fel előttem és egy új kultúra kincseit szerettette meg velem.

Arcára kiült büszkeséggel mesélt. Törzsének egyedi kultúrájáról, a máig elő, jelentőségüket sohasem vesztett tradícióikról, a nyelvük érzékenységéről. A földjüket vesztett őseiről, kiknek életét a történelem sokszor keserű percekkel töltötte meg. Ők még mertek könnyeket ejteni, mert hittek abban, hogy a sírás megszabadítja az elmét a szomorú gondolatoktól. Ők még hallották a süvítő szél üzenetét és azt is, ahogy a csend beszél. Hallgattak a szívükre, mely az igaz utak irányába vezette őket.

Azt ették, amit a házukat körülvevő föld kínált. Ők még nem rombolták olyan mértékben, mint ahogy azt a mai világ lakóik teszik. Harmóniában tudtak élni a környezetükkel: a vízzel, a széllel a nap és a tűz erejével. Ők azok az emberek, akik még hittek abban, hogy minden út egy irányba vezet.

A rézbőrű lány mesélés közben nagyokat kacagott, néha meg elcsuklott a hangja. Hiteles volt. A mondatainak ereje volt és mögöttük őszinteség bújkált. Idővel ő is modern nővé vált. De vannak dolgok, melyek olyan erővel bírnak, hogy azt sem az idő, sem a környezet nem formálja meg.

-Pueblo indián vér csörgedezik ereimben.  Családunk egy része még a mai napig is Új-Mexikóban él, az Egyesült Államok délnyugati régiójában. Törzsünk egy a színes állam 19 pueblo indián törzse közül. Zárt közösség vagyunk, akik tiszteljük a hagyományainkat és megbecsüléssel nézünk felmenőinkre. Szellemi mivoltuk velünk maradt. Ahogy a hitük és értékrendszerük is. Együtt, egy közösségként éljük meg az élet örömeit, olykor bánatát. A falu előtt ugyan nincs kapu, amit bezárnak, de ide turista nem térhet be. Én már nem itt élek.  A tanulmányaim egy másik államba szólítottak. De nincs is nagyobb öröm annál, mint évente pár hétre visszatérni ide, a nyugalom “szigetére”, a poros utcák uralta jemezi közösségbe. A nagyváros fénye, zaja, kavalkádja sokszor riasztó. Itt nyugalom vár ránk és béke, nagycsaládi szerető környezet. Jó tudni, hogy ide mindenki tárt karokkal hazavár. Az évente megrendezett ceremóniák biztosítják azt, hogy a törzsi szokások tovább éljenek. Ezen alkalmak során mokaszin kerül a lábunkra és tradicionális indián ruhákat öltve táncolunk és énekelünk együtt a törzs többi tagjával. Itt mindannyian átszellemülünk és átérezzük a kultúránk jelentőségét és szépségét. Megtisztul valahol a lelkünk is. Ezek az események nagy jelentőséggel bírnak. Rá kell, hogy döbbenjünk, hogy táncnak és a zenének ereje van. Több, mint azt gondolnánk.

A 21. század embere meghódítja és rombolja a környezetét, amelyben él. Mindenekelőtt egyéni érdekeit tartja fontosnak, az egyénre irányul a hangsúly, nem a közösségre. Egy zajjal teli világban él kis családjával, ahol folyton versengésnek van kitéve. Így talán nincs ideje arra, hogy észrevegye maga körül a szépet, az értékeset, a jóravalót. Itt küzd, jó esetben minden erejével. Mindenáron ki akar tűnni a tömegből, ő akar a legjobb lenni, akire felfigyel egy világ. Farkastörvények uralta életet él.  Néha a hitbe kapaszkodik, néha meg megfutamodik előle. Néha fél, minden bizonnyal okkal. Kevésbé türelmes, sokszor agresszív. Az élet adta akadályokkal így vagy úgy megküzd azért. Folyton spórol vagy éppen elszórja a pénz. Már maga sem tudja, hogy miért, maga sem tudja, hogy minek. Ha van egy nagy háza, akkor még nagyobbat akar. Hisz a jóból sosem elég.

A törzsi közösségben élők jelenorientáltak. Nem az „én” és a „te” fontos, hanem a MI és a TI. Így az ego kevésbé tud utat törni magának. Együtt dolgozik másokkal, segít, megoszt, adakozik. Csodálja az évszakokat, a természet szépségét. Harmóniát keres mindenhol és mindenben. Átszellemült, türelmes és befogadóképes. Kerüli az agressziót. Mindennél többre tartja nagycsaládját, akikkel együtt él. A vallás a mindennapok fontos része, a vallás maga az élet.

Csak néhányat ragadtam ki a különbségek közül. Örülök, hogy ezt megtehettem. Az itt készült képeimet kérésre nem oszthatom meg veletek, de Új-Mexikóban sok színes fotóm készült, melyeket örömmel csatolok az írásomhoz.

A zenét Peter G. Pasztinak köszönhetem. A cikk mellett látható képek javarészt Új-Mexikóban, Taos Pueblo-ban készültek. A hely 1992 óta része az UNESCO világörökségének.