„Soha nem lesz belőled jó venéz, ha megszűnsz jó magyarnak lenni!” – beszélgetés Diego-Fedor Alice-szal I. rész
For English, please, scroll down.
A másfél éves Alice-t a kommunista rendszer elől menekülő szülei 1949 kora nyarán rábízták nagyszüleire azzal, hogy hamarosan érte jönnek vagy érte küldenek. Erre csak hét évvel később, ‘56 januárjában került sor – éppen 70 évvel ezelőtt –, amikor a kislány nagymamájával együtt Caracasba utazhatott, ahol nemcsak szüleit, hanem már ott született öccseit is megismerte. Hamarosan az ‘56-os magyar menekülteknek segített tolmácsolni, ami később szakmája lett. 12 évesen egy évet Bécsben töltött, majd 15 évesen került a Burg Kastl-i magyar gimnáziumba. Németországban élt 10 évig, ott ismerkedett meg spanyol férjével, akivel 1973-ban Caracasba költöztek, családot alapítottak és évtizedeken keresztül aktívan részt vettek a helyi magyar közösség életében. A venezuelai kommunista diktatúra elől menekülve 2010-ben jöttek (vissza) Magyarországra. Hármas nyelvi és kulturális identitású népes családja és még népesebb baráti köre szétszóródott a nagyvilágban, de Alice mindenkivel örömmel tartja a kapcsolatot. Nyelvtudását, energiáját, vidámságát és a venéz-magyarok iránti elkötelezettségét Magyarországon is kamatoztatja, a kastli öregdiákok szövetsége, az Alumni és a Venezuelai Magyar Egyesület keretében.
Antal-Ferencz Ildikó
Nagyon nehéz lehetett szüleidnek itthagyni téged… Te hogy élted meg azokat az éveket?
1948-ban születtem Budapesten, amikor már jócskán háború utáni állapotok uralkodtak, s bár a kommunizmus még nem érkezett meg teljes egészében, már látni lehetett, mi következik… Másfél éves voltam, amikor szüleim elhatározták, mégsem akarnak abban a rendszerben gyereket nevelni és disszidálnak. Akkor már embercsempészek vitték át a menekülőket a lezárt határon. Veszélyes volt nekivágni, s apai nagyszüleim nagyon megijedtek – apám egyetlen gyerekük volt, én pedig első unokájuk –, ezért megfélemlítették fiatal szüleimet – apám 28 éves, anyám 22 volt akkoriban – , így végül nagyszüleimre bíztak azzal, hogy „ha majd ennek az őrületnek vége lesz” – visszajönnek értem, vagy értem küldenek valakit… Nehéz szívvel búcsút vettek tőlünk – én nem emlékszem semmire –, szerencsésen átjutottak a határon és a salzburgi menekülttáborba kerültek. Hét év múlva, ‘56 januárjában találkoztunk legközelebb: akkor sikerült családegyesítési alapon kiutaznunk hozzájuk nagymamámmal, aki akkor már egyedül nevelt, miután nagypapám ‘53-ban elhunyt.
Miért választották Venezuelát?
Senki nem akart oda menni, legfeljebb az, akinek már élt ott rokona vagy ismerőse. Mint akkoriban a magyar menekültek nagy többsége, szüleim is az USA-ba vagy Kanadába szerettek volna eljutni, de a kvótarendszer feltartóztatta őket. Hat hónap után még mindig nem kerültek sorra, és novemberben anyukám kisebb idegösszeroppanást kapott. Egy késő őszi hajnalon arra ébredt: ha most elmegy egy másik kontinensre, ki tudja, mikor látja viszont kisgyermekét, ezért titokban felöltözött a kevés meleg ruhájába, és elindult gyalog hazafelé. Amikor apám felébredt a barakkban, és elkezdte keresni a feleségét, nem találta. A „lágerbarátok” – ezek életre szóló barátságok – bejárták vele az egész tábort, de ők sem találták édesanyámat. Valaki viszont jelezte: kora hajnalban, a sötétben a közeli országúton mintha látott volna egy fiatal alakot fekete kabátban botorkálni… Ott találták őt meg, nagyon rossz állapotban, lábujjai majdnem lefagytak, de hála Istennek, még meg lehetett menteni. Apám akkor úgy döntött: nem vár tovább, a következő misszióval – bárhová is hívják őket –, elmennek, különben a felesége rámegy a tábori várakozásra… Három nap múlva megérkeztek a venezuelaiak egy „hajónyi”, kb. 400 magyarért. Apukám és barátai is beálltak a sorba, és regisztráltak. Utána kérdőn egymásra néztek: „Mondd, te tudsz valamit Venezueláról?…”. Egyikük tudta, hogy Dél-Amerika északi részén van, a másik, hogy Caracas a fővárosa, a harmadik, hogy olajban gazdag, de semmi mást, ezért Salzburg belvárosában az egyik könyvesboltban kerestek egy atlaszt s abban megnézték, hova is mennek…
Bremenhafenig vonattal, onnan hajóval mentek tovább, több mint két hétig utaztak. Amikor megérkeztek, kaptak egy ideiglenes dokumentációt. Akkoriban nem lehetett csak úgy besétálni egy idegen országba, mint manapság… Ott szintén barakkokba kerültek, de egy gyönyörű helyre, a Karib-tenger partjára. Nem a főváros legfontosabb, La Guaira nevű, hanem a Puerto Cabello nevű kikötőbe érkeztek, onnan az El Trompillo melletti ún. trompillói lágerbe vitték őket.
Mi fogadta őket, hogyan telt az első időszak?
Nagyon fáradtan érkeztek, és már esteledett, így nem volt idejük a csodálatos tájban gyönyörködni. Lefeküdtek a barakkok három emeletes ágyaiba. Éjjel 3 órakor hatalmas puffanásokra ébredtek, amelyek a nemrég átélt bombázásokra emlékeztette őket. Mindenki kiugrott az ágyakból, az egyik bácsi eltörte a bokáját, a nők sikítoztak, és mind kifutottak a barakkok elé, kémlelni az eget… Körülöttük a majmok mangó-csatát vívtak, százával dobálták egymásnak az érett gyümölcsöket, amelyek a barakkok cinktetőjére zuhanva nagy zajt csaptak. Nem tudták, sírjanak vagy nevessenek, mindenesetre a majmok nevettek rajtuk.
Az első héten nagyon élvezték a tengert, mindenki rákvörösre sült, a második héten már nem nagyon volt számukra újdonság, de a hatóságok még mindig nem tették be oda a lábukat! Nyilvánvalóvá vált, nekik kell valamit tenni: megkérdezték a helyieket, hogyan lehet Caracasba eljutni, mert tudták, hogy ott már vannak korábban érkezett magyar menekültek. Az 180 km-es távolságot autóbusszal tették még, annak tulajdonságait és hangulatát nem ecsetelem, de el lehet képzelni, milyen eseményszámba ment a sok kézzel-lábbal kommunikáló fehér ember… Caracasba érkezve felkeresték a magyar egyházakat, munkalehetőségek után érdeklődve. Templomok még nem voltak akkoriban, de magyar miséket és istentiszteletek már tartottak. A fővárosban élő magyarok nem tudtak az trompillói lágerbe érkezőkről, de természetesen segítettek nekik. Apám szerzett munkát anyámnak, aki szakácsnő lett egy észak-amerikai családnál, bár nem igazán tudott főzni, mert az anyai nagymamám – akivel felnőttem, s akivel szüleim együtt éltek egy nagy lakásban – egy generális volt, aki a konyhába be sem engedte a lányát, neki velem kellett foglalkoznia, minden mást ő intézett. Anyám szorgalmasan járt az istentiszteletekre, ahol a magyar asszonyoktól recepteket kért, az amerikai család pedig mindent örömmel megevett, amit nekik főzött. Apám nem is keresett munkát, neki kereskedelmi vénája volt, s amikor látta, hogy Caracas főutcáján mindenki azt árul, amit akar, bármilyen felügyelet vagy adófizetés nélkül – ott mindenki úgy boldogult, ahogy tudott, ezért nem foglalkoztak például a menekültekkel sem – vett két férfi inget, eladta, utána vett négyet, azt is eladta, aztán vett nyolcat, stb. Nyolc év múlva inggyára volt, 50 varrónővel… Saját márkáját, a Casablancát, a híres filmről nevezte el. Budapesten évekkel ezelőtt találkoztam egy nagyon idős venezuelai magyar bácsival, akinek még volt egy Casablanca inge, és emlékezett apám gyárára is.
Mivel foglalkozott édesapád korábban?
Apám a háborúban katona volt, a szovjet fronton harcolt, GH-sként. ‘45-ben Németországban esett amerikai fogságba, ahonnan ő megszökött, és hazajött. Később ez lett a menekülésük fő oka. Nagyapám szabó és kereskedő volt, a háború előtt nagy szabászata volt Budapest belvárosában, ami természetesen semmivé vált: mindent elveszítettek, lakást, üzletet, amibe nagyapám aztán bele is rokkant, rákos lett és ‘53-ban meghalt. Katonaszökevény apám hozzá állt be dolgozni, mert a kereskedés volt az egyetlen, amivel itthon foglalkozhatott, és ez később Caracasban nagyon bevált neki, ahol gyorsan jómódúvá váltak, mint mindenki, aki szorgosan dolgozott. Egy kedves venezuelai család befogadta őket, majd saját lakásba költöztek, annak közelében apám nyitott egy műhelyt, anyám pedig egy divatboltot: „Modas Joli – férfi, női és gyermek divatáru”.
Mi történt közben veled itthon?
Tulajdonképpen boldog gyermek voltam, bár olyan emlékeim is vannak, hogy a kommunista Rákosi-rendszer legsötétebb éveiben, 4-5 évesen nagymamámmal kézen fogva kenyérért állunk sorba hajnalonként… Nagymamám nagyon szigorú volt, de soha nem felejtem el, mennyire szeretett. Első osztályban, amikor újságpapíron gyakoroltam a szépírást, ott ült mellettem egy vonalzóval a kezében, s ha a betű nem volt tökéletes, ráütött a kezemre… Akkoriban így mentek a dolgok… De engem, az „árvát”, mindenki más is szeretett, különösen nagyapám halála után. Az óvódában például az óvónénik arra is tekintettel voltak, hogy anyák napjára én mindig nagymama-verseket mondjak. Kedves emlékem a „Mosolyalbum”: az Astoria szállóval szemben, a kereszteződés túloldalán működött akkoriban Budapest legdivatosabb fotószalonja. Nagymamám három havonta odavitt, majd elküldte a fotókat szüleimnek. Nekem is megmutatta a régi családi fotókat, és sokat mesélt róluk. Ennek ellenére szüleim számomra továbbra is egy idegen néni és bácsi voltak…
A családegyesítést nekünk kellett kérvényezni, legfeljebb évente kétszer. Emlékszem, még annyira kicsi voltam, hogy amikor beültettek a barna nagy hivatali bőrfotelba – mindig gyönyörűen felöltöztetve, óriási fehér masnival a hajamban – lábaim nem értek le a földig, kalimpáltam velük. Az is élénk emlék, hogy mindig odajött hozzám egy bajuszos bácsi, belehajolt egészen az arcomba és megkérdezte: „Anyuka és apuka miért hagyott itt téged? Nem szeretett téged anyuka és apuka?” A kérdéseire persze nem emlékszem, ezeket nagymamám mesélte, nekem csak a nagyon közeli bajszos arc maradt meg… Eleinte mindkét nagyszülővel, később a nagymamával mentem a kérelmet benyújtani. Több sikertelen próbálkozás után a nagymamám megelégelte a dolgot, és legközelebb odafelé menet betanított a villamoson: „Alizka, ha azt a szót hallod, hogy ‘anyuka’ vagy ‘apuka’, elkezdesz bömbölni, rendben?!” Eszembe nem jutott tiltakozni… Amikor a betanítás szerint bömbölni kezdem a bajszos férfi pofájába, nagymamám azt mondta neki: „Hagyja már azt a gyereket, engem kérdezzen, én mindent elmondok magának”. A hivatalban nyilván azt akarták hallani: szüleim valami rendszerellenes tettet követtek el, és ezért menekültek el. De persze semmit nem követtek el, így nem tudom, mit mondhatott nekik…
Közben apámék Caracasban sokallani kezdték a várakozást a családegyesítsére. Amikor aztán valaki megsúgta apámnak, hogy a svéd Vöröskereszt nagyon ügyes e téren, apám beállított a venezuelai svéd követségre, ahol csak arra kellett válaszolnia: hajlandó-e lefizetni Budapesten egy kommunista funkcionáriust? Apám azt válaszolta, akárhányat lefizet, csak adják vissza a lányát… Soha nem mesélte el, kinek mennyit adott, talán még anyámnak se, mindenesetre 1955. decemberében – amikor egy légy sem mehetett át a magyar határon – mi megkapjuk az engedélyt, amit azelőtt már tizenkét alkalommal megtagadtak… Pontosabban Özvegy Fedor Rezsőné korábban is elutazhatott volna a fiához, de engem nem engedtek: „majd az állam gondomat viseli…”
Milyen élményekre, érzésekre emlékszel arról az útról?
1956 januárjában indultunk, éppen 70 éve! Szüleim mindent megszerveztek: taxival jutottunk ki a Keletibe, onnan első osztályon vonatoztunk Bécsbe, majd Genovába. Bécsben egy éjszakát töltöttünk, s a szállodai asztalon volt egy gyümölcskosár tele déligyümölcsökkel, amelyeket egyáltalán nem ismertem. Nagyanyám meghámozott nekem egy banánt, de nem ízlett. Az utazástól egyáltalán nem féltem, ott volt velem a nagymamám, akkor ő jelentett nekem mindent! Ha egy ember, főleg egy gyermek, szeretetet kap egyetlen egy személytől, annyi neki elég is!
Nagymamám akkorra már 60 éves volt, de nagyon sikkes – a vonaton és a hajón sokan próbáltak neki udvarolni, főleg az olaszok, ezért mindig mindenhova csak velem együtt mert menni. Amikor a kikötőhöz közeledve a korlátnál álltunk, elkezdett sírni, majd rámutatott egy virágos ruhás nénire és egy fehér inges, szürke nadrágos bácsira, és még jobban sírt… Nyolc évesen nem értettem, miért. Én csak azt tudtam, hogy amit látok, nagyon festői – emlékszem, hogy abban reménykedtem, szüleim is egy kis színes házban laknak a hegy oldalában, amiről akkor még nem tudtam, hogy az maga a nyomornegyed… A kikötőtől és a repülőtértől két kilométerre kezdődik az Andok 2000 méter magas tengerparti lánca, Caracas pedig annak másik oldalán, egy 1000 méter magasságban lévő völgyben fekszik. Ezért van Caracas-nak a legcsodálatosabb klímája az egész világon; soha nincs hőség, mint a tengerparton. Már akkor rendkívül modern volt, az olajkincs miatt, amit az amerikaiak az 1920-as években fedeztek fel és kezdtek el kitermelni. Addig volt jó Venezuelának, amíg ott voltak az amerikaiak… Annak a nyereségéből, amit ők befektettek, az ország prosperált.
Amikor leszálltunk, a vadidegen néni és bácsi össze-vissza csókolt, ölelgetett, mellettük pedig két gyönyörűen megfésült és felöltöztetett kisfiú – mint megtudtam, öt és két évesek – nézett rám: „Ki ez a betolakodó?!” Az első napokban volt néhány féltékenységi jelenet, de ez gyorsan elmúlt. Amikor elindultunk a kikötőből Caracasba, akkor ültem életemben másodszor autóban, ráadásul az egy gyönyörű, hétszemélyes Ford Camionnette volt… 20 perc alatt megérkeztünk, mert már akkor ki volt építve az autópálya, olyan építészeti bravúrokkal, hidakkal és két alagúttal, amelyeket akkoriban nem sok helyen lehetett látni. Minden gyönyörű és fényes volt. Nagymamám nyolc éven át maradt velünk; de ‘62-ben úgy gondolta, Magyarországon szeretne meghalni, ezért egyedül hazajött Budapestre, és itt élt még jó pár évtizedig.
Milyen volt az élet a számodra idegen családodban, a világ másik felén?
Mindenki boldog volt, nekem is annak kellett lennem. Egyáltalán nem tudtam spanyolul, az öcséim viszont még nem tudtak magyarul, csak ‘56 után tanultak meg, akkor lett magyar óvoda Caracasban. Volt két cselédünk: egy spanyol gyereklány, aki csak a gyerekekkel foglalkozott és egy venéz kislány, aki takarított. A nagymamám természetesen azonnal átvette a konyhát, onnantól ő dirigált ott. Anyukám és apukám reggeltől estig dolgozott. Anyukám mélyen hívő református volt, és nagyon aktív a protestáns közösségben. Apukám katolikus volt, de ráhagyta a gyermeknevelést és a vallást anyámra, ezért lettünk reformátusok. Noha a férjem is katolikus, ő hasonlóan állt ehhez a kérdéshez, mint az édesapám, ezért nekem még az unokáim is reformátusok.
Szüleim először betettek a sarki iskolába, hogy gyorsan megtanuljak spanyolul. Emellett anyukám minden nap elküldött a fűszereshez, ha volt rá oka, ha nem, hogy gyakoroljam a nyelvet. Akkoriban még biztonságos volt Venezuela, egy kislányt is nyugodtan ki lehetett engedni az utcára egyedül. Az iskolában nagyon sok spanyol, portugál és olasz bevándorló gyerek tanult. Mindenki gyönyörűen felöltöztetve (fehér zokni, lakkcipő), még a parkba és a játszótérre is így jártak. Anyám, a praktikus közép-európai, viszont közölte: szó sem lehet fehér zokniról, így nekem mindig sötétkék vagy piros zoknim volt. Életem egyik nagy drámája, hogy nekem soha nem volt fehér zoknim.. (nevet)
Szeptemberben a második osztályt már egy fizetős amerikai magániskolában ismételtem, a város másik oldalán, reggel hatkor jött értem az iskolabusz. Akkorra már folyékonyan beszéltem spanyolul. Első nap a „señorita” – így hívták a tanító néniket – tollbamondással kezdett. Én, a jó magyar kislány, nagyon figyeltem, mert nagyon jól akartam csinálni. Mindent megértettem, de hirtelen azt mondta: „coma” (spanyolul „coma” vesszőt jelent). Nem tudtam mit jelent, a sarki iskolában ez valahogy nem jött szóba… Mindenesetre leírtam, ráadásul „k”-val. Aztán megint elhangzott: „coma”. A mellettem ülő kis venéz srác észrevette, mit csináltam, vihogni kezdett és továbbadta: „Az új lány leírta, hogy „coma”, mégpedig „k”-val…” Három perc alatt az egész osztály rajtam nevetett. Amikor kicsengettek, az egész gyereksereg kirohant az udvarra, de én mérgesen a padban maradtam: ezekkel a hülyékkel nem megyek sehova, gondoltam magamban. Nem voltam sírós, de nagyon szomorú tudtam lenni. Ahogy ott ültem és sajnáltam magam, az utolsó padban ülő kislány megkérdezte tőlem spanyolul: „Miért vagy ilyen szomorú?”. Elmagyaráztam neki, hogy azért nem tudom mit jelent a „koma”, mert nemrég érkeztem Magyarországról. Amikor meghallotta a „Hungría” szót, nagy meglepetésemre magyarul kérdezett vissza: „Te is magyar vagy?!”. Amikor nagy nehezen kimentem vele az udvarra, kiderült, hogy ő egy nagyon közkedvelt kislány. Amint a többiek meglátták, hogy vele vagyok, befogadtak. Andi a mai napig az egyik legjobb barátnőm… Az ő életútja is kalandos, Németországban kötött ki, német férj mellett, onnan jön évente egyszer engem meglátogatni.
Amikor Andi otthon elmesélte a történteket, Pirci néni, a mamája mindjárt felhívta az enyémet, és kérte, hogy szombaton engem is küldjenek a Magyar Házba cserkészetre. Venezuelában 1951-ben Krisch Erwin alapította meg a 11. számú Szent István fiú cserkészcsapatot, Kristó Nagy Katalin pedig a 35. számú Szent Erzsébet leány cserkészcsapatot, ahova Andi is járt. Már a következő szombaton ott voltam a Magyar Házban. Akkoriban legalább 35-40 gyerek járt, később voltunk hatvanan is. A 2010-es évek közepéig működtek ezek a csapatok, kb. tíz éve szűntek meg végleg, de én még ma is aktív cserkész vagyok, a magyarországi 100. számú Baden-Powell öregcserkész csapat tagja.
Az ‘56-os magyar forradalom és szabadságharc híre tehát már Venezuelában ért… Mire emlékszel abból az időszakból?
Októberben 23-án, amikor hazamentem az iskolából, anyukám odajött hozzám, és azt mondta: „Magyarországon kitört a forradalom”. Nem értettem, hogy ez mit jelent, de azonnal megéreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történt. November végén a venezuelai kormány épített egy barakktábort az ‘56-os menekültek számára, egész közel hozzánk. A protestáns és a katolikus magyar szervezetek is azonnal elkezdtek segíteni. Amint hazaértem a suliból, megebédeltem és rohantam a táborba, mert ott „igazi” magyar gyerekek voltak. A mai napig vannak olyan cserkész barátnőim, akiket még onnan ismerek. Amikor a venéz funkcionáriusok hallottak rólam, odahívtak, hogy segítsek szót érteni a menekültekkel. Emlékszem, hogy egy bácsi elmondta, asztalos, és munkát keres. Nem tudtam spanyolul az „asztalos” szót, de körülírtam. A lágerben egy idő után úgy hívtak: „Alízka, a kis tolmács”.
Egy nap kiscserkész őrsvezetőm – akit imádtunk – közölte velünk: elmegy Svájcba tanulni, ott van a legjobb tolmácsiskola. Elkezdtünk bőgni, hiszen Réka a példaképünk volt. Akkor döntöttem el, hogy én is tolmács akarok lenni, és majd én is elmegyek Genfbe. Bevallom, mire leérettségiztem, már inkább Forma1-es versenyző vagy balett táncos akartam lenni, de senki nem bátorított azzal: „Kislányom, erre születtél” (nevet), így visszatértem eredeti tervemhez, és nem bántam meg. Végül nem Svájcban, hanem Németországban tanultam alkalmazott nyelvtudományokat, ott lettem tolmács. Az ENSZ-ben szerettem volna dolgozni, de utamba került egy spanyol fiatalember, és karrier helyett család lett a dologból… A korábban említett amerikai iskolába egyébként csak egy évet jártam, mert nagyon messze volt tőlünk. Utána a Humboldt Schule kéttannyelvű német iskolába jártunk, öcséimmel együtt, így az lett a harmadik iskola, ahova három év alatt jártam; és így lett a német a harmadik nyelvem.
Hogyan kerültél Németországba?
15 éves koromban szüleim elküldtek egy évre a Burg Kastl-i magyar gimnáziumba, mert apám szerint kezdtem „elvenézesedni”… Tény, hogy mire 15 éves „señorita” lettem, kicsit túl sok fiúcska körözött körülöttem… A latino kultúrában a 15 éves születésnapok olyanok, mint egy esküvő: fehér ruha, 300 vendég, élő zenekar – gyakorlatilag kidobják az ablakon a hozományt. Egyik nap kijelentettem apukámnak: nem fogok a hétvégén cserkészetre menni, mert az egyik venéz barátnőm „fiesztájára” megyek. Imádtam a cserkészetet, de vonzóak voltak a bulik is… Apám megfogta a karom, a szemembe nézett, és azt mondta: „Ide figyelj, lányom, egyet mondok neked! Soha nem lesz belőled jó venéz, ha megszűnsz jó magyarnak lenni! Úgyhogy elmész cserkészetre, és mondd meg a barátaidnak: ha azt akarják, te is menjél, szervezzék át vasárnap délutánra.” Apukám akkor elhatározta: egy év a kastli magyar gimnáziumban helyre fogja tenni a kislányát, de visszafelé sült el a puskája: összesen 10 éven át maradtam Németországban. De ezt megelőzte egy éves bécsi családi tartózkodás is…
Hogyan, miért kerültetek Bécsbe?
Miután ‘58-ban az egész családunk megkapta a venezuelai állampolgárságot és vele az útlevelet, anyám el akarta érni nagy vágyát: hazajutni Magyarországra, hogy bemutathassa családjának két Caracasban született kisfiát. Senki nem jött hazafelé akkoriban, de anyukám nagyon harcias teremtés volt, és eldöntötte: mi akkor is hazamegyünk. Mivel nem volt diplomáciai kapcsolat Venezuela és Magyarország között, a bécsi konzulátuson kellett személyesen kérvényezni a beutazási vízumot. Anyám a tanév befejezése után a három gyerekkel „áthajózott” Bécsbe; a nagymamám viszont otthon maradt Caracasban, dolgozó apukámra „vigyázni”. A bécsi magyar konzulátus kis ablakánál anyukám mellett álltam 11 évesen és figyeltem, mi történik: anyukám nagy büszkén letette a négy útlevelet, és közölte: vízumot szeretne Magyarországra, mert a gyerekeit be akarja mutatni a családjának. A hivatalnok ránézett, fogta az útlevelet és becsapta a kis ablakot. Elkezdődött a hosszú várakozás, ami alatt anyukám folyton rászólt a fiúkra: „Nem szabad, nem vagytok Venezuelában, tessék leülni és várni!” Amikor végre kinyitották az ablakot, közölték vele: nem adnak vízumot, majd becsukták az ablakot. Anyám kopogtatni kezdett, hogy megtudja miért, de természetesen nem reagáltak. Akkor anyám hazatáviratozott apámnak, aki azt tanácsolta: maradjunk addig, amíg megkapjuk – gondolván, hogy ez legfeljebb egy-két hétbe telik. Anyám lakást bérelt, vártunk, s közben eltelt a nyár, de a vízumot nem kaptuk meg… Szeptemberben beíratott minket iskolába: engem az Evangelische Mädchenschule-ba a Karlsplatz-on, Rudi öcsémet a városon kívüli Judenau kastélyban működő iskolába, ahova nagyon sok magyar gyerek járt, Lacit pedig a sarki óvodába. A következő év húsvétján kaptuk csak meg a vízumot, így egy teljes iskolaévet Bécsben töltöttünk.
Hogyan éltétek meg azt az évet? Milyen élmény volt hazajönni Budapestre?
Azokban az időkben a felnőttek nem kérdezték meg a gyerekeiket, mit akarnak, hanem közölték velük döntéseiket. Ekkor is így történt, mi pedig elfogadtuk a helyzetet. Apámnak már megvolt a gyára, küldte a pénzt anyámnak, anyagi gondunk nem volt. Akkor még nem beszéltem folyékonyan németül, így megint volt egy olyan első napom, amikor a szünetben a nagy udvaron egyedül üldögéltem, ezúttal egy gesztenyefa alatt, és néztem, ahogy mindenki rohangál, és velem senki nem törődik. Tudod, mit gondoltam magamban? „Na, majd meglátjátok. Ha megtanulok jól németül, megzabállak titeket.” Nem zabáltam meg őket, mert nagyon jó barátaim lettek ott is. Amikor márciusban 12 éves lettem, anyukám meghívta a születésnapra az egész osztályt. Csak a fele jött el, posztháborús időszak volt még, de az ott voltak, nagyon élvezték a venezuelai tematikus bulit – a bécsiek olyat még nem láttak…
A húsvéti budapesti látogatás mindenkit nagyon boldoggá tett, engem is. Gyerekként nem tudatosult bennem a kommunista rendszer, bár feltűnt, hogy minden nagyon szürke, alig jártak autók a városban, de mivel rengeteg ajándékot vittünk, mindenki nagyon örült nekünk. Később én is mindig hoztam ajándékot Kastlból, egyszer majdnem le is buktam vele… Találkozhattam keresztanyám két lányával, akikkel nyolc éves koromig együtt nőttem fel; most is két házzal odébb laknak tőlünk. Amikor ezt a házat, ahol lakunk, elkezdték építeni, ők szóltak nekünk és kérdezték meg: nem érdekel-e minket. Mi akkor még Caracasban éltünk, de előrelátó férjem megvette, mert imádta a magyarokat, és nagyon szerette Magyarországot. Az én titkos vágyam is az volt, hogy legyen egy pici lakásunk Budapesten, de sosem szekáltam vele a férjemet, ő viszont megérezte titkos vágyamat…
Visszatérve Németországba, miért maradtál ott 10 évig?
Megszerettem az iskolát. Az első év borzasztó volt: a gyönyörű és modern Caracas-ból egy bajor „budifaluba” kerültem, ahol még a szép ruháimat sem tudtam felvenni, mert iskolaköpenyt kellett hordani, amit utáltam. Nagyon rebellis voltam, de történt egy-két dolog, amelyek helyretettek. Év végére megértettem: a barátok, az osztály- és iskolatársak, a néptánccsoport és a cserkészet a legfontosabb. Amikor megérkeztem Kastlba 15 évesen, az volt az első kérdésem: „A cserkészek hol vannak?” Akkor tudtam meg, hogy van fiú-, és lánycsapat is, viszont a Teleki Blanka leánycserkészcsapat parancsnoka, Kovács Etelka néni Münchenben lakott – a férje a Szabad Európa Rádiónál dolgozott – , és csak ritkán tudott eljönni hozzánk. Amikor először találkoztunk, megkérdezte: mi lenne, ha én vezetném a lányokat, amikor ő nincs ott? Így lettem de facto csapatparancsnok.
Emellett öt évig táncoltam. A Burg Kastl-i Magyar Gimnázium néptáncegyüttese és kórusa az akkori európai magyar emigráció „kirakata” volt. Észak-Németországtól, Rómától át Párizsig sokat utaztunk és neves színházakban léptünk fel. Drága ének- és zenetanárunk, Éva néni (Kölczéné Balogh Éva, ‘56-os menekült, mint sok más tanár Kastlban) nagyon magas szinten vezette a kórust. A néptánccsoportalapítója, Oláh János, pedig egy az iskolában tanuló felsős diák, aki szintén ‘56-ban hagyta el Magyarországot, ahol a Magyar Állami Népi Együttes egyik éltáncosa volt. Nekik köszönhetően mi is nagyon profik lettünk, és imádtuk őket.
Ennek ellenére egy évig tartott, mire megtaláltam a helyem Kastlban. Jó tanuló voltam, de sokszor vétettem a házirend ellen. Nemcsak egyedül tettem, hanem a legjobb barátnőmmel, Flegler Judittal, akit Svájcból küldtek a szülei Kastlba. Amikor év végén anyám értem jött, és meghallotta, hogy rosszalkodom, ügyes pedagógiai húzással közölte: „Lányom, ha annyira nem tudod megszokni ezt a fegyelmet, akkor pakolj. Kivettem Nürnbergben egy lakást, ott nagyon jó fodrász iskolák vannak, lehet belőled egy kitűnő fodrászkisasszony…” Amikor ezt meghallottam, tanárról tanárra hurcoltam anyukámat, hogy ők győzzék meg, ne vigyen el. Nem akartam visszamenni Venezuelába. Nem vagyok sírós, de a 17. születésnapomon sírva ébredtem a kastli intézetben. Bőgtem a reggelinél is, sőt, még az első órán is a padra borulva zokogtam. Mindenki ledöbbent, mert soha senki nem látott sírni. Levelet kaptam a szüleimtől, hogy év végén anyám értem jön, hogy visszavigyen Venezuelába. Akkor hirtelen elegem lett abból, hogy ide-oda deportál engem a sors. Megvilágosodott az agyam, és tudatosan elhatároztam, ott akarok maradni, Kastl-ban akarok érettségizni. Kezembe vettem tehát az életem, és hála Istennek nagyon támogató szüleim voltak, nem ellenkeztek. Megírtam válaszként, hogy nem akarok visszamenni. És maradtam.
Amikor az utolsó évben osztársaim elkezdtek egyetemre jelentkezni, elhatároztam, hogy én is így teszek, mégpedig egy német egyetemre fogok jelentkezni, tehát érettségi után is Németországban maradok. Fel is vettek a Mainzi Johannes Gutenberg egyetem alkalmazott nyelvtudományok szakára, Germersheimben, amely Saarbrücken és Heidelberg mellett a németországi fordító és tolmácsszak egyik fellegvára volt. Ott mindjárt az első nap találkoztam két régi caracasi, Humboldt Schule-beli osztálytársammal. Mi annak idején a barátságot nagybetűvel írtuk… és hosszú, kézzel írt leveleket váltottunk… Mindenkivel tartottam a kapcsolatot: a cserkészbarátaimmal, a Magyar Házbeli barátnőimmel, a Humboldt Schule-beli osztálytársaimmal – mindegyikkel ma saját chatcsoportunk van, ahogy a kastli iskolatársaimmal is, amely csatornán gyakran kommunikálunk, mert szét vagyunk szóródva a nagyvilágban. Nemcsak velük találkoztam aznap, hanem a későbbi férjemmel is. Az első napokon mindig jó dolgok történnek velem, ezek szerint… (nevet)
‘You’ll never become a good Venezuelan if you stop being a good Hungarian!’ – A Conversation with Alice Diego-Fedor, Part I
Fleeing the Hungarian communist regime, little Alice’s parents entrusted her to her grandparents in 1949. They reunited only seven years later, in January 1956 when the 8 years old girl was finally able to travel with her grandmother to Caracas, where she also met her two younger brothers who were born there. She soon began helping ‘56er refugees as an interpreter, which later became her profession. At the age of twelve she spent a year in Vienna and at fifteen she enrolled at the Hungarian secondary school in Burg Kastl, Germany, where she later met her Spanish husband. After ten years spent in Germany, they moved (back) to Caracas in 1973, started a family and played an active role in the local Hungarian community for decades. Fleeing the Venezuelan communist dictatorship, they returned to Hungary in 2010, where she continued putting her language skills, energy and commitment to good use through the Kastl Alumni and the Venezuelan Hungarian Association.
Antal-Ferencz Ildikó
How did you experience your first six-seven years without your parents?
I was born in Budapest in 1948, when the country was still very much marked by post-war conditions. Although communism had not yet fully taken hold, it was already clear what was coming… I was one and a half when my parents decided they didn’t want to raise a child under that system and chose to flee. It was dangerous and my grandparents were so terrified – my father was their only child, and I was their first grandchild – that they persuaded my parents to leave me with them, promising that ‘once this madness is over’ they’d come back for me, or send for me… They made it safely across the border and got to the refugee camp in Salzburg, Austria. We met only seven years later, when my grandmother and I were finally allowed to travel to join them via family reunification. By then she was raising me alone, as my grandfather died.
Why did they choose Venezuela?
Nobody wanted to go there, unless they already had relatives or acquaintances living there. Like most Hungarian refugees at the time, my parents wanted to get to the U.S. or Canada, but the quota system held them back. After six months spent in the barracks, my mother suffered a minor nervous breakdown: one dawn in November she woke up with the thought that if she went to another continent, she’d never see her little child again… She secretly set off on foot towards Hungary. My father and his ‘camp friends’ – friendships for life – searched desperately for her in the entire camp. They finally found her along the nearby road, in a terrible state: her toes almost frozen, but thankfully she could still be saved. At that point my father decided he’d wait no longer: they’d leave with the very next contingent, whatever the destination might be. Three days later the Venezuelans arrived, looking for a ‘shipload’ of Hungarians. After being registered, my father and his friends went into the centre of Salzburg for an atlas in a bookshop to look up where they were actually going… They travelled by train to Bremerhafen, Germany then by ship to Puerto Cabello in Venezuela for more than two weeks. On arrival they were given temporary documentation – in those days you couldn’t simply walk into a foreign country the way you can today… They were again placed in barracks at the so-called Trompillo camp in a beautiful location on the Caribbean coast.
What were those first days like?
They arrived utterly exhausted and it was already evening, so there was no time to admire the stunning surroundings. They laid down in the triple-tiered bunk beds. At three in the morning they were jolted awake by huge thuds that reminded them of the bombings they had recently lived through… Everyone leapt out of bed – one elderly man broke his ankle while jumping down from the third tier –, the women were screaming, and they all ran outside, scanning the sky… Around them, monkeys were engaged in a mango battle, throwing ripe fruit at each other by the hundreds, the mangoes crashing onto the tin roofs of the barracks with a tremendous noise…
During the first week they thoroughly enjoyed the sea; everyone ended up lobster-red… By the second week it was no longer a novelty, but the authorities still had not set foot there – it became clear that they themselves had to act: they asked the locals how to get to Caracas, knowing that Hungarian refugees who had arrived earlier were already living there. They travelled the 180 kilometres by bus – one can imagine what a spectacle it was… Upon arrival, they sought out the Hungarian church communities for information on work opportunities. Those Hungarians knew nothing about the newcomers from the Trompillo camp, but of course they helped them.
Did your parents manage to get a job soon?
My mother became a cook for a North American family – despite that she could barely cook at all, as my grandmother, with whom I grew up and with whom my parents had lived in a large flat, was a real ‘general’ who never let my mom into the kitchen. My mother diligently attended church services and collected recipes from Hungarian women, and the American family happily ate whatever she cooked for them. My father didn’t even look for a job: he had a natural talent for trade, and when he saw that on Caracas’s main street everyone sold whatever they liked, without any supervision or paying taxes, he bought two men’s shirts and sold them, then bought four and sold those, then eight, etc. Eight years later he owned a shirt factory with fifty seamstresses and had his own brand named after the film Casablanca. I met a very elderly Venezuelan Hungarian man in Hungary who owned a Casablanca shirt and remembered my father’s factory…
My father was a soldier during the war and fought on the Soviet front. In 1945 he was taken prisoner by the Americans in Germany, from where he escaped and returned home – later this became the main reason for their immigration. My grandfather was a tailor and trader; before the war he had a large tailoring business in central Budapest, which of course came to nothing – they lost everything, their flat and the business, which broke my grandfather, who developed cancer and died in 1953. My father, as a deserter, went to work for him, since trade was the only work he could do in Hungary. This later proved invaluable in Venezuela, where they quickly became well-off, like anyone who worked hard. A kind Venezuelan family took them in, then they moved into their own flat. My father opened a workshop close by, and my mother launched a fashion boutique: ‘Modas Joli – men’s, women’s and children’s fashion’.
What was happening to you during this time?
In many ways I was a happy child, though I remember standing in bread queues with my grandmother at dawn during the darkest years of the Rákosi regime… My grandmother was very strict, but I’ll never forget how deeply she loved me. In first grade, when I practiced handwriting on a newspaper, she sat beside me with a ruler in her hand, and if a letter was not perfect, she rapped my hand… That was how things were done back then… But she loved me and so did everybody else, especially after my grandfather’s death. At my nursery, for instance, the teachers made sure that on Mother’s Day I always recited poems about grandmothers. One fond memory is my ‘Smilealbum’: at Square Astoria there was Budapest’s most fashionable photography studio at the time. Every three months my grandmother took me there, then sent the photos to my parents. She also showed me old family pictures and told me stories about them. But my parents still remained for me nothing more than a strange lady and gentleman…
How did you manage to reunite?
We had to apply for family reunification in Hungary, which was possible twice a year. When they seated me in the large brown leather armchair in the office – always beautifully dressed, with an enormous white bow in my hair – my feet didn’t reach the floor and I swung my legs… I also remember a moustached man who always came up to me, leaned right into my face and asked: ‘Why did mummy and daddy leave you here? Didn’t they love you?…’ I don’t remember his questions – my grandmother told me later –, only his very close face… After many unsuccessful attempts, my grandmother had had enough and she coached me: ‘Alizka, if you hear the words “mummy” or “daddy”, you start bawling, all right?!’ When, as instructed, I began to bawl straight into the man’s face, my grandmother said to him: ‘Leave the child alone and ask me.