Novák Heni: „Mindennap az áldásaimat számolom!”
Novák Henriettel beszélgettem, akit elsősorban a Jóban Rosszban című sorozatból ismer Magyarország. 5 évig játszott a sorozatban, majd felült egy repülőre, hogy Amerikában valósítsa meg az álmait. Mesélt arról, hogy érzi magát Los Angelesben, mivel foglalkozik főállásban és hogyan éli meg a magyarságát felvidéki lányként az Egyesült Államokban.
Fotó: Novák Henriett
Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hogy mi oka lehet egy állandó sorozatban játszó színésznőnek elindulni az ismeretlenbe, hogy a nulláról kezdjen mindent. Mi indított el téged pont akkor Amerika felé?
Ez egy belső késztetés volt, amit nagyon erősen éreztem. Egy belső hívás, 7 éves korom óta. Mindig is ki akartam jönni, ki akartam magam próbálni, nyelvet tanulni, kultúrát látni, új emberekkel találkozni. Engem ez nagyon-nagyon vonzott. Illetve van bennem egy alapvető kalandvágy. Tehát nekem mindegy, hogy ki kell ugrani a repülőgépből vagy bármi extrém dolgot kell csinálni. Én ezt imádom. Picit adrenalinfüggő is vagyok, úgyhogy minél nehezebb a helyzet vagy minél több mindent kell megoldani, én annál jobban szeretem. De ez kifejezetten egy belső hívás volt. Nem voltam egy nagy utazó előtte, Európán kívül egyszer voltunk a barátnőmmel Tunéziában, de ilyen nagy utam sehova nem volt. Amikor ide megérkeztem legelőször, azt éreztem, hogy wow! Márciusban sütött a nap és rövid ujjúra kellett vetkőzni, annyira meleg volt. Ez maradt meg leginkább az első élményből, de arra emlékszem, hogy azt éreztem: itthon vagyok, megérkeztem.
Fontosak voltak az első élmények?
Én mindig ide akartam jönni, de abban nem voltam biztos, hogy itt képzelem-e el az életem vagy otthon és a mai napig úgy vagyok vele, hogy amit hoz az élet, azt én szívesen élem meg. Nyilván nem tudom most már elképzelni az életem anélkül, hogy legalább 6 hónapot Los Angelesben töltsek, mert nagyon szeretem és bár tudom, hogy sokan nem így látják, számomra élhető ez a város. Ez az én véleményem és tapasztalatom. Nálam, ez az első élmény bejött. Másodjára, 2011-ben én Floridában voltam 3-4 hónapot és nekem az ott annyira nem volt maradandó.
Hogyan kezdtél el ingatlanokkal foglalkozni?
A párom és én is több munkát végeztünk egyszerre, nem igazán jutottunk egyről a kettőre, nem tudtunk tervezni és haladni előre. Egyik reggel felébredt és azt mondta, hogy megszerzi az ingatlanos „jogosítványát”. Én ránéztem és azt mondtam, hogy én is. Régóta szemezett ezzel a dologgal, úgy érezte, hogy nincs mit veszítenie, megpróbálja. Én pedig úgy voltam vele, hogy csináljuk! Elmentünk a kurzusokra, átmentünk a teszteken és elkezdtünk interjúkra járni cégekhez. Szépen meneteltünk felfelé a lépcsőn. Jó párost alkotunk, mert jól tudunk kultúrák között ugrálni és jól lefedjük a különböző típusú embereket. Ha valaki velem nem találja meg a hangot, Jasonnal meg fogja.
Fotó: Novák Henriett
Ezek szerint megtaláltad a helyed. A nagy szerelem még mindig a színészet, ha jól tudom. Mi a helyzet ezen a téren?
Nekem a színészet soha nem B, mindig A terv volt. Az más kérdés, hogy most háttérbe van szorítva, mert nem tudok vele olyan szinten foglalkozni, ahogy szeretnék. Most érzem először, hogy el tudok menni egy castingra úgy, hogy az angol nem probléma, bármit el tudnék játszani angolul. A vírushelyzet ezt is visszafogta egy kicsit. Pont előtte lett egy új menedzserem, jártam színitanodába, amit most sajnos szüneteltetnem kellett, tavaly pedig leforgattam egy filmet. Ez egy amerikai film. Kemény dráma és egy neonácit játszom, Florida kormányzóját, aki egy hihetetlenül gusztustalan nőszemély. Nagyon komoly a téma, erőszakról, testi-lelki terrorról. Tehát ez az a helyzet volt, amikor lelkileg szétszakít a történet.
Biztosan nem egyszerűek az ilyen szerepek és főleg hazamenni, kizárni utána. De akkor szerencsére azzal is foglalkozol, ami a szenvedélyed. Hogyan töltöd ki az életed a magyarságoddal? Fontos, hogy megtartsd a hagyományokat és majd tovább add a gyerekeidnek?
Abszolút! Ezen tényleg gondolkodom. Egyrészt nagyon erősnek kell lennem ahhoz, hogy a gyermekeimmel kizárólag magyarul tudjak beszélni, mert tényleg a nyelv és a kultúra, ami leginkább összetart bennünket, magyarokat. Az, hogy a gyerekeim tisztán és akcentus nélkül beszéljék a magyart, ahhoz úgy gondolom – látva a barátaim gyerekeit – nagyon sok időt kell otthon is eltölteni nagyszülőkkel, magyar közösségben, stb. Nekem itt is a legjobb barátaim magyarok, tehát ezzel nem lenne probléma. De látom azt is, hogy a legtöbb Amerikában született, magyar gyerek hiába érti a magyart, angolul válaszol. Én ezt nagyon szeretném valahogy kivédeni. Alap, hogy ismerd a kultúrát, történelmet, szépirodalmat. Felvidékiként pedig szerintem bennünk van egy extra büszkeség. Tehát az én nagypapám „Magyarországon” született, én „Csehszlovákiában”, öcsém pedig már „Szlovákiában”, holott Rimaszombatról beszélünk mindhárom esetben. Család szinten fontos volt számunkra a magyarságunk. Magyar iskolába jártam, én Szlovákiában a „magyar kislány” voltam. De mi nem énekelhettük el a himnuszt a főtéren. Rimaszombaton a Petőfi-házba jártunk koszorúzni. Ezek azért elindítottak egy belső harcot, hogy mi márpedig bementünk a magyar templomba, de amikor ott megszólalt a Szózat, minden ablakot be kellett zárni, nehogy meghallják. Mivel így nevelkedtem, nekünk a magyarságunk hihetetlenül fontos volt és természetesen ma is az.
Öröm hallani, hogy így gondolod. Találkozom én is olyan amerikaiakkal, akik tudják, hogy magyarok voltak a felmenőik, de igazából semmi mást. Érzem rajtad, hogy boldog vagy. Jól gondolom?
Tényleg boldog vagyok és tudod, néha az ember fél kimondani, nehogy elvegyék tőle vagy az emberek elkezdjenek irigykedni. De én ki tudom jelenteni, hogy nagyon-nagyon jól vagyok ott, ahol és ahogy most vagyok. Nyilván azon dolgozom, hogy minél jobb legyen – munka, élet, karrier, család, szerelem – tehát minden téren, de én most elégedett vagyok. Az időjárás is megalapozza az ember jókedvét. Nap, mint nap érzékelem, hogy süt a nap – minden értelemben. Reggel 7-kor elmegyünk edzeni, és süt a nap, jó idő van, már jól indult a napom. Mindennap az áldásaimat számolom!
Fotó: Novák Henriett
